Élménytúra a Házimozi Stúdióban - 2. rész

Audiovizuális katarzis

2017. június 24., szombat, 13:40

Házimozi Stúdió audio házimozi moziszoba házimoziszoba high end high end házimozi

Nem kellett semmilyen tablettát bevennünk, nem hipnotizáltak minket és kábeleket sem csatlakoztattak a kisagyunkhoz. Mégis úgy jöttünk ki a Házimozi Stúdió főhadiszálásának legnagyobb bemutató helyisége, a HMS Grand Theatre ajtaján, mintha egy időkapszula fogságából szabadultunk volna ki. Azóta is mosolygunk.

Mozi, mozibb, legmozibb

Tavaly tavasszal látogattuk meg a Házimozi Stúdió új központját, melynek nívója, szokásostól feljebb pozícionált színvonala már akkor megérett egy beszámolóra. Viszont a házról szóló, korábbi cikkünk nem volt, nem lehetett teljes értékű, mivel a létesítmény még nem volt teljesen kész. A nappali hangulatú moziszoba, melyet akkor és azóta is számos hangfal, hifi- és házimozi rendszer teszt, próba meghallgatás céljából meglátogattunk, csak egy az épületben található dizájn és értékbeli lépcsőfokokból. Létezik nála egyszerűbb, kisebb és nagyobb is annak függvényében, hogy milyen szolgáltatásokat ill. mekkora összegből szeretne megkapni a potenciális ügyfél.

Szóval ezúttal nem mentünk be a nappaliba, helyette a titokzatos, sötét falú lépcsőház kovácsoltvas korlátjába csimpaszkodva, sétáltunk egy szinttel lejjebb. Itt egyetlen UFO-szerűen derengő csillár szembesített minket egy újabb ajtóval, amelybe belépve bő egy évig tervezgetett, csiszolgatott, gondosan összeállított projekt gyümölcsébe kóstolhattunk. Mielőtt rátérünk a szoba tulajdonságaira, ki kell emelni a helyiség és a Házimozi, mint fogalom alapvető kulcsszavát: reprodukció. Visszaadni valamit, ami egyszer nagy munkával, több száz fős stábok, technikusok és szakemberek közreműködésével elkészült. Lecsupaszítani a kommunikációt az adó és a vevő között, hogy a lényeg hatékonyabban, erősebben, közvetlenebbül átérjen a tudatunkba. De milyen úton, egyáltalán milyen eszközökkel lehet biztosítani a kifogástalan reprodukcióhoz szükséges körülményeket? Nem elég egy fülhallgató és egy okostelefon ahhoz, hogy jól szórakozzunk? Utóbbi megkérdőjelezhetőségét olvasónk talán jobban megérti, ha egy hasonlattal állunk elő. Michelangelo Dávid szobrát más élmény kulcstartón, miniatűr formában, és megint más teljes fizikai valójában, eredeti nagyságában szemlélni. Ha úgy tetszik, a HMS Grand Theatre otthont biztosít mindazon technikának, ami a filmalkotók "Dávidjait", vagy akár Góliátjait láthatóvá és hallhatóvá képes tenni kompromisszumok nélkül, nyers és őszinte valójukban.

Jobb szoba = jobb élmény

A borsosan árazott csúcskategóriás házimozi rendszerek lényegét nehéz átéreznie a laikus felhasználóknak, holott a koncepció nagyon egyszerű. A lényeg itt nem is a cél, hanem a folyamat: az egész összeállítás egyetlen funkciót tölt be, hogy mi, nézők kifogástalanul reprodukált audiovizuális tartalmat kapjunk, más szóval elmerüljünk a lejátszott film, zene, koncertfelvétel vagy videojáték dimenziójában. Ez így leírva azonban kevés. A szavak nem tudják érzékeltetni azt a rengeteg lépcsőfokot, szűrőt, akadályt, ami manapság beékelődik a filmrendező és a moziban ülő (már ha egyáltalán elfárad a moziba) néző közé. Vegyünk például egy képpel kapcsolatos paramétert. Egy átlagos moziteremben 14 kandela/köbláb fényerőt kapunk. Ugyanez az ipari csúcsot képviselő, Dolby filmszínházban már 31-re ugrik. A HMS Grand Theatre-ben pedig 38-at mutat a fénymérő műszer. A teljesítményadatok önmagukban semmit nem jelentenek. Összeadódva viszont képesek arra, hogy az említett lépcsőt, a nézői élményt befolyásoló akadályokat átugorjuk, és egyből az élménybe kerüljünk. Ez a nagybetűs reprodukció. Ha jobban belegondolunk, most meg is fogtuk a high end lényegét. Elvégre, ami egyfajta csúcsot képvisel, legyen az akár tárgy, akár szolgáltatás, lényegében önmaga kategóriájának közvetlen, zökkenőmentes magját, esszenciáját kell(ene), hogy átadja. De ne filozofáljunk már annyit, inkább fussunk át röviden mindazon a "nézői élményt segítő" eszközlistán, amelyek együtteséből teljessé válik a HMS Grand Theatre!

A szoba önmagát szavak nélkül magyarázza meg a gyanútlan belépő és a rutinos, témában megszállott személy számára egyaránt. A diszkrét, sötét faerezetes, és vékonyságához képest súlyos (mivel hangszigetelt) ajtót kitárva, ahogy betoppanunk, tekintetünk össze-vissza cikázik. Nem olyan mámorító díszlet zúdul körénk, mintha mondjuk az öreg pesti Uránia termében bandukolnánk, de mégis valami elegancia, lecsupaszított hagyománytisztelgés lebeg a HMS Grand Theatre dizájnjában. Szóval elsőre nem tudjuk, hogy hol legeltessük tekintetünket, annyi kis fényfolt és minta táncoltatja szemizmainkat, és persze ott áll velünk szemben a hétköznapi dolgokhoz szokott személyek által gigantikusnak hívható, 4 métert is meghaladó képátlójú vetítővászon. Ez a tér egyetlen világos eleme, így magára vonzza a figyelmet és homogén fehérsége, néma ködje megalapozza azt az izgalmat, az ismeretlen felé irányuló kíváncsiságot, amit gyerekként élhettünk meg első mozilátogatásaink során. De ez a tér szakít a kommersz mozik korlátaival és átemel minket a sportkocsik, okosházak, luxusszállodák atmoszférájába - mindeközben mégis lecsupaszított, funkcionális szoba. A kilincs nem aranyból van, a sarkokban sincsenek világító szökőkutak, az összkép inkább diszkréten kulturált, de amennyire csak lehet, mégis dekoratív. És ahogy elkezdjük figyelni a részleteket, úgy derül ki, hogy minden centiméter a fentebb taglalt filmélmény létrejöttéért került meghatározott helyére. Kicsit visszatérve a vászonra például, már a fotókról is feltűnhet annak íveltsége. Ha pedig néhány centiről szemügyre vesszük, parányi hangáteresztő lyukacskák is láthatók rajta. Mellesleg a Stewart Filmscreen cég terméke, StudioTek 130 felülettel, ami a hollywoodi privátmozik és filmstúdiók referenciája is egyben. Feltűnhet olvasónknak, hogy a fotók alapján ez meglehetősen széles - kerete szerint 21:9 arányú - vászon, értelemszerűen a CinemaScope formátumban rögzített filmek natív megjelenítésére szolgál. Gombnyomásra (jobban mondva érintésre, hiszen a házat vezérlő applikációból ez sem maradhatott ki) kijön két oldalról a fekete, ugyancsak hangáteresztő maszkoló réteg, és beáll 16:9, vagy ha régi műsort néznénk, akár 4:3 oldalarányra.

Persze a nagy kép önmagában nem elég ahhoz a bizonyos átütő élményhez. A kényszeres talpmasszőr funkciót betöltő, süppedős szőnyegen járkálva, a Házimozi Stúdió munkatársával beszélgetve hamar feltűnt beszédhangunk lecsengése - vagyis annak hiánya. A tágas, kissé kongó lépcsőházból belépve váratlannak hat a szoba erőteljes, egyértelmű csendje. A hullámos mintájú kárpitok, a vetítővászon mögött és a mennyezeten is lévő megannyi szobaakusztikai elem okozza ezt. Nyugalmat érezni, mintha könyvtárban járnánk, de a lefelé irányított fények inkább klubhelyiséget, játszószobát juttatnak eszünkbe. Igen, minden bizonnyal léteznek ennél még kihívóbb, díszesebb, tarkább szobák is, a cél azonban jelen esetben nem a hivalkodás, hanem a küllem és a funkció közötti egyensúly megteremtése volt. Nehéz elképzelni, hogy e sík felületek mögött több, mint 20 db hangdoboz rejtőzik, nem is beszélve a rengeteg kábelről, felfüggesztésről, rögzítésről. Figyelemreméltó a mennyezet, és az oldalfalak faborítása. A Házimozi Stúdió mostanra saját asztalosműhellyel is rendelkezik, így sokkal rugalmasabban tudják követni a saját és a vásárlói oldalról érkező igényeket. A szobára visszatérve, annak funkcionalitása és a letisztultsága nem ment sem a jó közérzet, sem a komfort rovására. A gombnyomásra elektromosan mozgatható, láb- és gerinctámasszal rendelkező, bőrborítású fotelek olyan kényelmesek és feszesen párnázottak, mintha sportluxusautóban foglalnánk helyet. Ilyen ülőgarnitúrában nem nehéz ellazulni, saját testünket figyelmen kívül hagyva a látványnak és a hangoknak átadni magunkat. Ahogy a csillagfények, oldalsó spotok és mennyezetbe süllyesztett lámpák fokozatosan elhalványulnak, már nem akarjuk többet elemezgetni a falikárpit mintáját és a mennyezeti diffúzorok bonyolult hullámait, ugyanis a vásznon kívül minden sejtelmes sötétségbe burkolózik, sokkal kevesebb szétszóródó fénnyel ahhoz képest, amit a mozi termekből ismerünk. Ilyen feltételek mellett automatikusan létrejön a néző és a film közötti kapocs, nem gondolunk sem munkára, sem családra, csak várjuk, hogy kezdődjön a film.

A hardver

Ahhoz, hogy a hangszóró hadsereg megszólaljon, értelemszerűen nem kevés, ugyanakkor átláthatóan elrendezett és kábelezett elektronika indokolt. Utóbbit embermagasságú rack szekrénybe épített készüléktorony teszi lehetővé, de aki a fotelban mulat, az mit sem sejt a háttérben masszívan dolgozó, jelkezelést végző igáslovakról. A technika ugyanis a nézőtértől elkülönített gépházban található, hogy a csendes jelenetek közben se halljuk a gépek ventilátorzúgását, illetve azokra ne hasson a hűtőszekrény nagyságú mélyládák vibrációja.

Alig észrevehető ajtó nyílik a gépházba, melyben egyedileg gyártott állványokban világít, zúg, számol, erősít megannyi eszköz. Ezeknek listáját, funkcióra bontott szerepét részletezni most nem fogjuk, mert cikkünk kapásból kétszeresére nyúlna. Annyit azért illő megjegyezni, hogy a torony javarészt JBL Synthesis végerősítőkből épül fel, cikkünk írásakor pedig a rendszer agyaként a korábban általunk is kipróbált Acurus ACT-4 gályázik. Két lejátszót fűztek a rendszerbe: az egyik a többnyire preferált, legtöbbször bekapcsolt Arcam UDP411 univerzális médiajátszó, a másik pedig a kifejezetten UHD (vagy 4K, ahogy tetszik) tartalmakkal megbirkózó OPPO UDP-203. Az optikai üvegből készített, kettős vetítőablak mögötti emelvényre két képmegjelenítőt helyeztek. A felső projektor egy SIM2 SUPERLUMIS, alatta pedig a cég első otthoni felhasználásra készített 4K-képes gépszörnye, a fekete üvegbe bújtatott NERO 4. A látogató tetszés szerint eldöntheti, hogy melyik üzemeljen.

A szűrőtrafókon beérkező, tisztított áram tetemes mennyiségű végfokot táplál. A JBL Synthesis frontsugárzók önmagukban (mivel moduláris felépítésűek és darabonként 3 tagból állnak) 9 végerősítőt igényelnek. Ehhez még hozzáadódnak a Dolby Atmos/DTS:X magassági, valamint az oldalsó és hátsó háttérsugárzók. A mélyládák (összesen négyen) darabonként 800 W-os monó végerősítőkből szippantják a kakaót. Hosszasan sorolhatnánk még a kábelezés, a tápszűrés és a szobaakusztika korrektor paramétereit, de mivel beszámolóval készültünk mára, ideje rátérni, hogy maga a szoba mit nyújtott számunkra.

Az élmény

Az Unbroken c. film nyitójelenete (függetlenül attól, hogy a filmről mit gondolunk) máris olyan löketet adott, amire mai napig tisztán vissza tudunk emlékezni. A vásznon megjelenő, felhős égbolt az álomszerű, vészjóslóan vöröses napkeltével és a horizonton érkező bombázókkal azonnal elvonta a figyelmünket saját magunkról és a szobához kötött tér-tudatunkról. A kép még 2D-ben is olyan mély és realisztikus volt, hogy a levegőben, a gépek között lebegve érezhettük magunkat. A kameratengellyel párhuzamosan beérkező repülő(k) légcsavarjai búgásból robajjá erősödtek, majd elszáguldottak mellettünk a gépóriások olyan intenzív morgással, amibe mellkasunk illetve az alattunk terpeszkedő, masszív ülőgarnitúra is alaposan belerázkódott. A pilóták és a többi szereplő premier plánja pengeéles, kontrasztos, fényképszerű képként jelent meg. A bőrtónusok, a térmélység, de még a színészek szemében lévő csillogás is felfokozta a realitásérzetet olyannyira, hogy azt gondoltuk, ott vagyunk köztük, a felhők közt száguldó sírkamrában. A bombázó pilótafülkéjének valamennyi rezdülése, a billenő kapcsolók csattogása, de még a pilóták bőrkabátjának zörgése is azonnali, nyers valójában támadt a képből. Mindeközben a hangerő rettentően magas volt. A bombázó alján felhúzódó fémroló, a Mitsubishi vadászgépek becsapódó lövedékei fülsértően metszők, ténylegesen rémisztőek voltak, a szélzajjal összekeveredő rideg, zörgő és csattanó acél érzete így azonnal átjött. Az LCR csatornák szétválaszthatatlan egységet alkottak egymással, a dialóg olyan közvetlen és határozott módon tört ki a vászonból, hogy majd kettészakította azt. Rétegesen, elkülönülő mélységgel állt a képen történő cselekmény össze a zenei betétekkel. A levegőben felrobbanó tölteteknél felébredtek a mélyládák is, és rétegekre, árnyalatokra, lecsengésekre bontva bivalyos, mégis gyors ütéseket éreztünk a levegő különféle pontjain, meghatározhatatlan irányokból. Ekkora erőhatást nem csak moziszobákban, hanem egyáltalán, saját, valódi életünkben is csak nagyon ritkán tapasztaltunk. Az összhatás egyszerre volt vérfagyasztó és fantasztikus.

Külön novellát lehetne írni arról, hogy az alsó frekvenciák miként járták át testünk különböző pontjait. A Legends Of Jazz Blu-ray lemezen, Marcus Miller - Panther c. számában minden egyes pendülés koncert szintű hangerővel támadt ki a vászonból. A basszusgitár oroszlánszerű, dörmögő, ugyanakkor kellemesen búgó hangja izgalmas volt és újszerű, holott ezt a felvételt önmagában már iszonyatosan unjuk, szinte minden házimozi teszt során meg szoktuk hallgatni. Pont azáltal viszont, hogy minden negyedet kívülről fújtunk, hamar észrevettük azokat a részleteket, amiket a JBL Synthesis és a sokáig építgetett-alakítgatott szoba tett hallhatóvá, érzékelhetővé. A gitárhúrok pendítéseinél izmos, feszes, de nem bántó dinamikai ugrások keletkeztek, a lecsengések pedig még az arcüregünket is bezengették. A zenész játszott a hangszeren, a hangok pedig rajtunk. A rendszer izmos, erőteljes és lecsupaszított, lényegre törő karakterrel szólt.

A gondos kalibráció előnyei megmutatkoztak a térhatásban is. A Mission Impossible - Rogue Nation jól sikerült, sikátorban játszódó üldözéses jelenetében ez azonnal nyilvánvalóvá vált. A motorkerékpárok épp olyan igaziak és hangosak voltak, mintha a fülünk mellett száguldanának el. Intenzíven jöttek ki a vászonból azok a részletek, amelyek a képből a háttérsugárzók irányába terelődtek. Semmilyen hézagot, vagy kihagyást nem érzékeltünk, a fölöttünk, mellettünk és mögöttünk lévő, falba rejtett hangfalak pontosan olyan hangerővel és testességgel szóltak, ami passzolt az LCR csatornákéhoz. Ugyancsak figyelemre volt a 2 Guns (2 Kaliber) c. film fináléjában érkező CIA helikopter. Abban a pillanatban, hogy fejünk mögött beúszott a légcsavar vészjósló dobogása, a hanggal együtt az érzelmi reakció - valami nagy és veszélyes tart felénk - is azonnal jött. Ez a dinamika, határozott hangmező és szépen integrált, ugyanakkor kimeríthetetlen basszus tartalék az, amit egy átlagos moziteremben sajnos nem kapunk meg. És a képről még egy szót sem ejtettünk.

Korai lenne még dicsőíteni, vagy kritizálni a 4K filmeket. Ettől függetlenül, próbaképpen megnéztünk néhány jelenetet a The Martian (Mentőexpedíció) és a Lucy c. filmekből, gyári UHD lemezről, a képet pedig a SIM2 NERO4 projektor jelenítette meg. Az űrben játszódó, kistotálban rögzített, javarészt CGI munkálatokkal létrehozott látványvilág önmagában nem győzött meg minket a SUPERLUMIS elképesztően kontrasztos, fényerős és lineáris színvilágú Full HD képéhez képest. A Lucy-nál viszont szájtátva néztünk. Mielőtt Scarlett Johansson-t elkapják, az épület bejáratában játszódó, főleg premier és szekond plánokban felvett vitatkozós jelenetben gyönyörű megvilágításban láthatók a színészek. Itt az arcok, bőrtónusok és egyáltalán a részletek sokasága, ill. színek élénksége olyannyira gazdag képi világot eredményezett, hogy úgy éreztük, akár meg is érinthetnénk a szereplőket (holott csak 2D képet néztünk). Rövid látogatásunk alatt bebizonyosodott, hogy a 4K-s kép tényleg lehet ámulatba ejtően szép, különösen a finom él kezelés és a rengeteg látható információ miatt. Ettől függetlenül a tesztfelvételek nagy részét a 3-chipes vetítőn néztük, és mivel ideális távolságra ültünk a vászontól, nem álltunk neki képpontokat, vagy pixellépcsőket számolgatni. Mindkét projektor alapvetően biztosította a dimenziókapu hatáshoz szükséges mélységérzetet, dinamikát és fényerőt.

Záró gondolatok

A HMS Grand Theatre egy olyan szoba, amit minden igényes film-, ill. mozirajongónak meg kellene látogatnia, legalább egyszer az életben, egyszerűen azért, mert az élményt átlagon felülivé teszi. Vannak Magyarországon a kommersz, hagyományos mozitermek között is kiemelkedők, ahol jobb a kép és a hang. Sokan szívesen emlékeznek vissza pl. IMAX termekben tett látogatásaikra. A ma taglalt helyiség viszont minden általunk ismert, nyilvános nagytermet maga mögé utasít. Lehet, hogy nem fér el benne kétszáz ember, viszont a szerencsés néző számára a jutalom egy sokkal maradandóbb, intenzívebb élmény. A Házimozi Stúdió mentalitása, a részletekre kínosan kiterjedt figyelem és a kompromisszumok kizárása lehetővé tette, hogy megértsük egy ilyen rendszer összetettségét. Minden elem, minden döntés befolyásolja a végeredményt, és ha leülünk, megtekintjük a demóra szánt műsorjelenetek bármelyikét, akkor a saját testünkön érzékelhetjük, hogy miért kell egy referenciaszint fölé nyújtózkodó élmény megteremtéséhez ez a sok eszköz, a tucatnyi hangfal, a funkció szerint teljesen szétbontott elektronika lánc, és a rengeteg akusztikai méricskélés. Még nekünk, (akik az elmúlt években megállás nélkül, rendszeresen látogatunk különféle sztereó és házimozi célra szánt szobákat) is tudott mutatni újat e helyiség, különösen dinamika, összefüggőség és integráció terén. De a szakszavaknak nincs értelme, hiszen mint mindig, ezúttal is maga az élmény számottevő. Szavakkal nem fejezhető ki az, hogy egy laptopon való videózáshoz képest ez mennyivel jobb, nagyobb, igazibb és maradandóbb tapasztalat. A decibelek és hullámgörbék tologatása pusztán a filmvilágba való belefeledkezés miatt történik. Minket azonnal magával ragadott a demó-koktél virtuális hullámvasútja, egy pillanatig sem unatkoztunk, és igen, egyfajta virtuális valóság részesei lehettünk, de a vaskos VR szemüveg nélkül - és ezt nem rabságként, hanem utazásként, új sztenderdként élhettük meg. Ezért is érdemes legalább egy alkalommal mihamarabb ellátogatni ide.

Bemutatóterem:

Házimozi Stúdió

+36-70-333-0099

2045 Törökbálint, Kastély u. 20.

www.hazimozistudio.hu