Hangfal teszt, hifi teszt, erősítő teszt, házimozi teszt, fejhallgató teszt | av-online.hu
Wilson STUDIO 7 álló hangfal teszt
2023. február 6., hétfő, 14:25
Wilson audio hifi hangfal hangszóró hifi hangfal Wilson hangfal hangfal teszt hifi hangfal teszt Wilson hangfal teszt
A Wilson a STUDIO 3-at, ami állványos hangdoboz, kisebb szobákba, akár második rendszer részének szánta, és szépen teljesítette is a hozzá fűzött reményeinket. Bár a STUDIO 7 a kompakt, de álló hangfalak között száll versenybe, az elsődleges cél továbbra is az, hogy a stúdió technikát ötvözzék az otthoni elvárásokkal, ezáltal létrehozva egy igazi hifi, tehát "zenehallgatós" modellt, ami már nem elégszik meg a másodhegedűs szereppel. Mondjuk ez a kistestvérének sem volt elég.
A nagyobb stúdiólátogatás
A Wilson STUDIO 7 tehát egy kompakt, de igazán mutatós darab, ami annak köszönhető, hogy a STUDIO 3 esetében megismert külsőn nem változtattak, csak jelentősen megnövelték. 195x295x985 mm-es fizikuma pont megfelel azoknak az elvárásoknak, hogy szobadísz legyen, ha azt szeretnénk, de finoman be is tud illeszkedni az enteriőrbe, senkit nem zavarva használaton kívül, amiben nagy segítségünkre van darabonkénti 14 kg-os súlya, tehát viszonylag könnyen mozgatható.
A Dániában fejlesztett és tervezett STUDIO 7 falai vastag MDF lapokból készültek, a borítása ezúttal is lehet füstölt tölgy vagy dió színű és mintázatú, a kivitelezés pedig abszolút megfelel a kategóriában elvártaknak. A mágnesesen rögzíthető hangszóróselymeken sem változtattak, amelyek a burkolathoz igazodva fekete vagy bézs színűek. Míg az állványos doboznál négy darab talpacska biztosította a stabilitást, itt négy darab réz kúpot vagy inkább tüskét mellékeltek, amik felcsavarozhatók. Ezek is igazodnak a kivitelhez, tehát ezüst vagy sárgaréz színben kerülnek a dobozba, ahogyan a selymet díszítő cégnév is. A kúpoknak elsősorban akkor vesszük hasznát, ha szőnyeg van a lakásban, a tervezők viszont gondoltak a parkettás vagy köves felületre is, hiszen biztosítottak a számunkra vékony alátéteket, így a kúpok és a padló sérülését is kizárhatjuk.
A sokoldalúság a hangfal hátulján is folytatódik, hiszen az aranyozott, szimpla csatlakozókat, amelyek a banándugókat is képesek fogadni egy eloxált alumínium panelra rögzítették számos csavarral. A sorszám és alapvető specifikációk a kétféle burkolatfelület színsémáját követve vannak feltüntetve.
Felettük található a lekerekített peremű reflexnyílás, aminek átmérője a modell termetéhez igazodva valamelyest megnőtt, hiszen segítenie kell a nagyobb mennyiségű levegő szabad áramlását, ezzel a mélytartomány átvitelét.
A Wilson nem illesztett külön mélysugárzót ebbe a hangfalba, a mélyközépsugárzót viszont megduplázták. A 140 mm-es hangszórók membránja kevlárból készült, ami merev és könnyű, az egészet alumínium öntvénykosárba helyezték, mögéjük 280 g-os mágneseket helyeztek.
Kettőjük között foglal helyet a szintén 140 mm-es üvegszálas tölcsér, aminek a közepén pihen a 28 mm-es lágy dóm magassugárzó, így ennek a tartománynak az egyenletes elosztására is odafigyeltek, ahogyan a stabilitására is, hiszen itt is alkalmaztak egy nagyméretű neodímium mágnest.
A STUDIO 7 belsejét titok övezi, de reménykedünk abban, hogy nem csupán kívülről figyeltek oda a részletekre, így kellő mennyiségű merevítést és csillapítást is alkalmaztak. A gyári adatok szerint elég könnyű meghajtani a hangfalat, az alsó tartomány pedig egészen 40 Hz-ig lemegy, tehát mindenképpen szükség volt a belső gondoskodásra is, ha minőséget is szeretnénk a mennyiség mellé, a cég pedig ezt ígéri nekünk. Ahogyan a 10 éves garanciát is!
Míg a STUDIO 3 esetében a füstölt tölgy változatot kaptuk meg, ami ugyan stílusos, de visszafogott, addig a STUDIO 7 dió fóliával került hozzánk, ami egyszerűen szép. Elsősorban a klasszikus értékrendek híveinek felel meg ez is, kicsit anglománnak is titulálhatjuk, de az biztos, hogy bárki szívesen látná az otthonában. Egyszerre kecsesen maszkulin, és feleségbarát is, tehát nehéz belekötni. Az állványosnál a hangszórók méretével megegyező tölcsér használata válthatott ki esetleg szájhúzást, pedig high end modelleknél ez a megoldás bevett szokás, ha nem is sok gyártónál, tehát ebben a kategóriában inkább szokatlan. Az álló Wilsonra tekintve viszont a konstrukció már sokkal jobban idomul a szemhez, hiszen nagyobb felületet kapunk mellé, és ugye a mélyközép hangszóróból is kettő jutott.
A meghallgatás során a rendszerünket nem módosítottuk, tehát maradt a Parasound elő-végfok, Denon PMA-900HNE sztereó erősítő, a csöves kimenetű CD-lejátszónk és a QED kábelek, egyedül a márvány állványt mellőztük, hiszen az ebben az esetben felesleges.
Kompakt, de nem úgy szól
Ahogy a rendszeren, úgy a meghallgatott zenéken sem változtattunk lényegesen, így most is a Dire Straits-szel kezdtünk. Már a STUDIO 3 is elég lazán betöltötte a 20 m2-es nappalinkat, a STUDIO 7 viszont teljesen belakta azt, és mindezt szobahangerőn tette, tehát nem feltétlenül igényli a nálunk referenciának számító Parasound elektronikák erőtartalékát és minőségi szintjét. Persze ne bízzunk semmit a véletlenre, tehát mindenképpen a hangfal kategóriájának megfelelő komponensekkel társítsuk ahhoz, hogy megtudjuk, mire is képes.
A tölcséres magassugárzó az állványos doboz meghallgatásakor remekül szerepelt, de maga a modell enyhén mélytónusú volt. Ennek megfelelően azt vártuk, hogy a két mélyközépsugárzónak köszönhetően bajban lesz, ám elég nagy meglepetés ért minket. A mérnökök okosan oldották meg a feladatot, mert egy kicsit visszavettek a vágási frekvencián, így az alsótartomány még több teret engedett a magasszekciónak. Eleinte kicsit nyersnek is tűnt, ami persze a bejáratás során eltűnt, és a tér is jelentősen megnőtt. A STUDIO 7 Knopfler zenekarát is lazábban kezelte, pontosabban nem jelentett a számára kihívást a zenészek nagyobb térben való elhelyezése, és a hangszerükhöz is valamivel bátrabban nyúltak. Jan Garbarek körül is megnőtt a színpad, már nem csupán egy falra akasztható festményt láttunk, hanem egy tájat, amin érdemes barangolni. A Wilson ebben úgy volt a segítségünkre, hogy nem veszített a kistestvér határozottságából, viszont sokkal több szabadsággal ruházta fel a muzsikát. Ismét bele tudtunk merülni az egyéni varázslatba, de sokszor a gondolataink is elkalandoztak, jobban be tudott szippantani a skandináv éghajlat. Nem arról volt szó, hogy kirázott a hideg, hanem sokkal inkább a részesei lehettünk.
Marcus Miller basszusgitárja is nagyobb formát öltött, ami nem csak a STUDIO 3-hoz képest volt jelentősebb, hanem a jelenlegi hangfal fizikumához is. Az andalító jelleg kombinálása a ritmuskövetéssel megmaradt, csupán nagyobb volumenben kaptuk mindezt. A stúdiós jelleget még jobban sikerült levetkőznie, ami kis csalódást okozott, hiszen mi azt vártuk el, hogy megkapjuk az állványos dobozt nagyobb tüdővel, viszont itt másról van szó. A Wilson STUDIO 7 élt az álló doboz adta lehetőséggel, és egyszerűen lazábban, de nem hanyagul kezelte a dalokat. Sodróbb lett a lendület, benne a zenészeknek nagyobb tér jutott, így játékosabbak lettek. Kicsit olyan volt, mint amikor a vízesés végén a folyadék ki tud tárulkozni, ellep minket, majd izgalmasan, de sokkal jobban szétáradva folytatja az útját.
A magastartomány itt mutatta meg igazi tudását, amibe ebben a kategóriában egyszerűen nem érdemes belekötni. Semmi karc, élesség, de a csillogás is távol állt tőle, inkább semlegesen, de mindvégig céltudatosan volt jelen, és szorosan tudott kapcsolódni a középtartományhoz, ami szintén példaértékű ebben az árfekvésben. A teljes bejáratást megelőzően tapasztaltunk némi fátylat és bizonytalanságot, ami idővel megszűnt, az énekhangok pedig, főleg a nők esetében teljesen tiszták voltak, és leváltak a dobozokról. Itt sem érzékeltük azt, hogy háromdimenziós lenne a hangkép.
A természetes hangszerek a favoritjai, és méretéből adódóan a nagyobb zenekarokat is könnyebben prezentálta, tehát nehéz volt zavarba hozni. Kompakt álló dobozról van szó még mindig, és az ár sem változott, tehát elégedettek voltunk a hallottakkal. Az adrenalinszintünket is képes volt megemelni, és ott is tartani, pedig az állványos típushoz képest valamelyest kevesebb impulzust kaptunk, helyette viszont jött egy ugrás a méretből adódóan, ami nem a mélytartomány megnövelésével járt, hanem a megálmodott hangkép kibontásával.
Bátrabban fordultunk ezek után az elektronikus és akár keményebb rockzenék irányába, és a szimfonikusok sem maradhattak ki a repertoárunkból. Nos, a STUDIO 7 a tudásának legjavát erre tartogatta. Direkt írtuk le mindhárom, teljesen eltérő műfajt, amelyekben egy közös van, hogy igazán szórakoztató hangosan tud lenni. A Wilson pedig elkezdett szórakoztatni. A levegőt jobban pumpálta, a basszus valódi életre kelt, és rendesen odatette magát, ha az rajta volt a felvételen. Egyedül arra vigyázzunk, hogy túlvezérelt felvételeken a középtartomány valamennyire nyerssé válhat, ami annyira már nem csalt mosolyt az arcunkra. Így például a MUSE újabb albumaival vigyázzunk, és a Dream Theater kavalkádját sem tudta teljesen kibogozni. A döngetés maradt, de azért ezekben a zenékben sokkal több van. Szimfonikus zenei műveknél is figyeltünk ezekre a dolgokra, mert Paganini szólótételeinél nem volt gond hétköznapi nyomású CD-vel, vagy veszteségmentes adatfolyamnál sem, de a nagyzenekar, vagy az újévi koncertnél az idegrendszerünk sérülést szenvedhet, ha az alapanyag nem megfelelő. Úgy látszik, a stúdiós, tehát kicsit könyörtelen mivoltát a Wilson ebben az esetben sem vetkőzte le teljesen.
Bátor kiállás, de semmi erőlködés és magamutogatás
A Wilson STUDIO 7 nyomokban hordozza a sorozat állványos dobozának stílusjegyeit, de végeredményként teljesen mást kapunk, mint annak egyszerű folytatását. A két mélyközép hangszóró rendesen tette a dolgát, ráadásul a tartományok nem zavarták egymást, a tölcsérbe épített magassugárzó pedig ebben az esetben is az egyik legjobb, amit ebben az árban elvárhatunk. Halkan is életerős hangzása van a hangfalnak, ami magasabb kivezérlési szinten sem omlik össze, és a basszus sem válik dunsztossá. Egyedül a középtartomány válhat ilyenkor zavarossá, ha a felvétel minősége vagy keverése nem felel meg a hallgatóság ízlésének, elvárásainak. Szép doboz, főleg diót imitáló burkolatban, nem igényel drága elektronikákat társként, és nem találtunk olyan műfajt, ahol zavarba jött volna, de a természetesebb felvételeket jobban favorizálta. Az ajánlott vétel titulus ennyiért még nem jár, de egy tippet mindenképpen adunk vele azoknak a zeneszeretőknek, akik kompakt, álló dobozt szeretnének az otthonukba, ami nevezhető allroundernek, és az ára is abszolút reális.
