Wilson Classic állványos hangfal teszt

2021. április 28., szerda, 01:50

Wilson audio hifi hangfal hangszóró hifi hangfal Wilson hangfal hangfal teszt hifi hangfal teszt Wilson hangfal teszt

A Wilson tervezőmérnökei eddig sem ültek a babérjaikon, de most rendesen belendültek! Három új modell is megjelent a cég termékpalettáján, és mindegyikük valamiért nagyon érdekes. Nehéz volt eldöntenünk, hogy melyikkel kezdjük a bemutatást, így a név alapján döntöttünk, hiszen, mint ahogy egy filmben is elhangzik: "A klasszikus mindent visz". Jöjjön hát most a Wilson Classic állványos hangfal!

A Wilsonnál a klasszikus értékrend a hatvanas évekig nyúlik vissza

A Wilson Classic egy állványos hangdoboz, és ezt szó szerint kell érteni. Nem polcra vagy asztalra szánják, oda már eleve a méretei alapján is elég nehézkes lenne elhelyeznünk őket. A 295x570x356 mm-es fizikummal megáldott dobozok nem akarnak mellékszerepet betölteni az otthonunkban, és nem is tudnának. Külsejük és termetük révén visszarepülünk az időben legalább 50 évet, amikor az otthoni szórakoztató elektronikák megjelentek, és bizony státusszimbólum volt egy ilyet birtokolni. Az akkori megoldások persze korántsem voltak annyira kifinomultak és kompaktak, mint napjainkban, de ebben az esetben nem is egy számítógépről van szó, ahol törvényszerűvé vált a kicsinyítés, hogy a lehető a legkisebb helyet foglalja el.

A Wilson Classic a klasszikus értékrendeket nyújtja ránézve, hiszen csak tölgyfa erezetű, fekete kőris és tobacco színben kapható, az utóbbi a szárított dohánylevélre emlékeztet, és igencsak mutatós a barna és arany kombinációjával. Darabonkénti 16,5 kg-os tömegét négy db gumitalp tartja stabilan, ami nem túl magas, viszont elegendően széles a szerepe ellátásához. A doboztest vastag MDF-ből készült, az oldallapok egymással párhuzamosak, az előlapot kategóriájának abszolút megfelelő szövet takarja, ami szerencsére a hangszórók munkáját sem gátolja semmiben.

Ez eleve nem hátrány, főleg ebben az esetben, ahol hármat is kapunk belőlük, és szintén a klasszikus elrendezésben. Alulra került a 200 mm-es mélysugárzó, fölé a 130 mm-es középsugárzó, mindkettőjük membránjának anyaga kevlár, és rezonanciamentes öntött alumíniumkosárba szerelték azokat. A háromutas konstrukciót legfelül a 25 mm-es lágy dóm magassugárzó zárja. A kellő stabilitást ebben az esetben is mindig biztosítani kell, ezért került köré burkolat, amit négy csavar rögzít az előlaphoz.

Belül igényes hangváltót alkalmaztak, a közép- és mélysugárzó kosarak hátuljára méretes mágnest helyeztek. Érdekesség, hogy a Classic belsejében a magas- és középsugárzó kapott külön kamrát, így még jobban elválasztva ezeket a tartományokat egymástól, ráadásul a csillapítóanyag használatáról sem feledkeztek meg, ami mint mindig, most is csak jótékony hatású lehet.

A Wilson Classic basszreflex rendszerű hangsugárzó, dupla kimenetét hátul találjuk a mélysugárzó mögött. Mindkét nyílás egyforma méretű, a peremek szépen lekerekítettek, a csövük hosszúra nyúlik, a belső végződésük kürtszerűen kiszélesedik, hogy még több levegőt "szippanthasson" be. A gyártó ajánlása szerint legalább fél métert meg kell hagynunk a hátsó falaktól, hogy a basszus kellően kiteljesedjen, viszont még nem nyomja rá a bélyegét a többi tartományra.

Szintén klasszikus stílusjegyeket idéz a föléjük elhelyezett réztábla, amin a specifikációk szerepelnek, a dupla csatlakozó viszont szerencsére nem az akkoriban divatos csiptetős, hanem aranyozott, és még teflonbevonatot is kapott, tehát kategóriáján belül jobb nem is igazán lehetne.

A Wilson Classic-ot márvány állványunkkal is kipróbáltuk, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a cég saját konstrukciót gyárt hozzá, aminek az anyaga masszív MDF, kizárólag fekete színben kapható, és texturált furnér bevonatot kapott, amiből adódóan fémes hatása van. Azt, aki rendelkezik már állvánnyal, nem fogjuk feltétlenül rábeszélni a cserére, de mivel ezzel együtt nyújt olyan klasszikus hifi életérzést, valamint ez tudja teljesen és pontosan alátámasztani a hangsugárzót, mindenképpen az együttesükben érdemes gondolkozni. Csak mellékesen megjegyezzük, hogy a saját állványunkról, ami eleve nem egy kis darab, a hangsugárzó 40 %-a bizony lelógott. Mivel rettentő stabil és súlyos darab, ezért nagy hiányérzetünk nem volt, de nem gondoljuk azt, hogy mindenkinek akad egy ilyen az otthonában, talonban, ráadásul a már említett gyári példánnyal mutat igazán egységesen. Arról pedig még nem is beszéltünk, hogy ekkora levegőtömeg megmozgatásakor, amire a Classic képes, mindenképpen szükséges a stabil alap. Ehhez hozzájárul még a négy darab becsavarozható rézkúp is, akinek nem lenne elegendő a gyárilag felragasztott, a hangsugárzóéhoz hasonló gumibetét, azoknak pedig, akik féltik a padlójuk burkolatát, a csomagolásban a kúpokhoz alátétet is találunk.

Méretes doboz, méretes hang

Hol is kezdjük? Talán a legelején. A Wilson Classic kicsomagolása egyszerű, még állvánnyal együtt sem tart tovább 10 percnél, de akkor már a kúpokat is becsavartuk a helyére, valamint elhelyeztük őket a "hifitornyunk" két szélére. Ebben a cikkben azt hisszük, lazán elfér most ez a jelző, ha már egyszer a klasszikus értékeket keressük a zenehallgatásban. Nos, az biztos, hogy a Wilson Classic, ahol megjelenik, ott tényleg jelen van! Picit túlzó lenne azt írni, hogy uralkodni akar, de senki sem fog elmenni mellette, az már biztos. Valóban a régi idők emlékei rohannak meg, amelyeket mi (és valószínű, hogy olvasóink többsége is), tulajdonképpen csak fekete-fehér képekről ismerünk valami több tízéves újságból, de legalább egy picit újra gyereknek érezhetjük magunkat, és ez valljuk be, néha nem árt, sokszor pedig szükséges. Minden egyes alkalommal megsimogattuk, de legalább megérintettük a hangdoboz felületét, amikor elmentünk mellette, valami késztetésünk volt. Az is megnyugtatott, hogy nem a divatos zongoralakk-hatású bevonatot éreztük, hanem tapintható, nem is feltétlenül egyenletes anyagot, ami plusz életet visz az egész dologba.

Dire Straits egyik dalával kezdtük a meghallgatást, ahol a Wilson Classic abszolút komfortosan érezte magát. Knopflert szépen beültette a két doboz közé a gitárjával együtt, a zenekar többi tagja pedig körül ölelte őt. Meleg, nyugodt hangokkal demonstráltak, nagyon szépen különválasztva azokat, de azt már éreztük, hogy ugyan kapunk valamit a monitoros precízségből, a hangsúly nem ezen lesz. Nem csodálkoztunk, hiszen ez nem egy monitor, hanem állványos hangfal. Kicsit olaszos lendületű, lelkes és kedvvel csinálja azt, amire született, és ezen a zenén még egy kis harsányságra is futotta, ami szerintünk illett hozzá, de lehet olyan ember, akinek zavaró. Mindenesetre egységes volt az előadás, a doboz méretéhez illően, ember nagyságú volt a prezentáció.

Jan Garbareket hallgatva kicsit melegebbnek éreztük a tengert és a szelet is, ami valljuk be, sok esetben jót tesz ennek a stílusnak. Hömpölyögtek a hangjegyek, szépen magukkal ragadtak, nagyobb hangerőn talán picit meg is szédültünk. A Wilson Classic sok levegőt mozgat meg már elég kis hangerőn is, ezért a hátsó falakkal tényleg óvatosan kell bánnunk. Megnyugtató, analitikus hangjegyeket kaptunk, itt is csak a szaxofonra kaptuk néha fel a fejünket, ami a szokásosnál valamivel nagyobb hangsúlyt kapott. Ennek ellenére, vagy ezzel együtt be tudott vonni a zene részleteibe, ahogyan a hangulatába is, és ez egy nagyon fontos tényező, ettől a kategóriától pedig a leginkább meglepő.

A következő zeneszámban a dobos leginkább csak a kávát használta, viszont a lábai nem nyugodtak, mi meg is éreztük ezt a gyomrunkban. Ugyanezt a hatást váltotta ki a belépő basszusgitár, ami nagyon mélyre lement, tehát a gyárilag megadott 40 Hz biztosan nem túlzás. Határozott volt a tempókövetés, kellő izgalmat vitt a dalba, amit végig szorosan kordában tartott, tehát nem engedte szétfolyni a hangjegyeket. Az erő mellett a létrehozott teret mindenképpen ki kell emelnünk, mert abból rengeteget kaptunk, ráadásul mindaz meg volt töltve csordultig muzsikával, mi pedig szívesen szippantottuk be minden pillanatát.

Jazz következett ezután, ahol a zongoráé és a nagybőgőé volt a főszerep, mi pedig meglepődve tapasztaltuk a Wilson Classic természetességét. Ez sem feltétlenül kritériuma még egy ilyen árfekvésű doboznak, tehát egy újabb piros pont mindenképpen jár. Nagyszerűen követte az íveket, ahogyan a zenészek vehemensebb akkordjait is, de a részletekről sosem feledkezett meg. Izgalmas perceket szerzett nekünk ezen a téren is, ahol a basszus minden elismerésünket újra kivívta, de továbbra is hagyta, hogy a másik két hangszóró által megszólaltatott tartományok is a kívánt szerephez juthassanak. Háromutas konstrukcióról van szó, tehát valahol ez is az elvárásaink között szerepelt, de arra nem számítottunk, hogy ez a hangsugárzó ennyire kizökkenthetetlen lesz.

Knopflernél elégedettek voltunk az énekhanggal, amely érzés tovább fokozódott Shirley Bassey esetében. A hangdobozok addig feszegették a határokat, amíg maga az énekesnő is tette azt, nem estek túlzásba. Kis fátyolosság egyedül az ütősökben volt felfedezhető itt, aminek oka szerintünk elsősorban abban kereshető, hogy csak a finom kiséret szerepét töltötték be. A zongora meglepően természetes volt, valódi grand pianót hallhattunk, nem egy sarokba eldugott hangszert. Az árnyaltságokat szépen megmutatta itt is, egyedül azt éreztük soknak, amikor a billentyűs egy kicsit elragadtatta magát, és nem mindig tartotta be az arányokat. Némi, a Dire Straitsnél is érzékelhető harsány felhangot itt is tapasztaltunk, ami andalítóbb zenéknél egyébként még jól is jöhet, hogy felrázzon.

Klasszikus műfajon a Wilson tovább produkálta tudását, és igazán ekkor éreztük azt, hogy gond nélkül be tudja vállalni egy állódoboz kvalitásait, tehát az életnagyságú prezentáció evidens volt a számára. A hangerővel vigyázzunk azért, mert nagyobb kivezérlés esetén bizony elég lehengerlő az, amit nyújt, így sokaknak nem csupán meglepő, hanem sok is lehet. Hogy ez negatívum lenne? Nem hisszük, egy élő koncertet követően is bennmarad még hosszú perceken át a levegő, hiszen emésztenünk kell a hallottakat, de többek között ebben rejlik az egész varázsa. A hangsugárzó temperamentumos, erőteljes, és igenis dominánsan viselkedett a nagyzenekarral, tehát az újévi koncert után valóban azt éreztük, hogy valami véget ért, egyben el is kezdődött.

Azoknak, akiknek nagyon fontos szerepet tölt be az életében a zene

A Wilson Classic hangja abszolút olyan, mint amilyet a külseje alapján elképzelünk. A klasszikus értékrendek híve, hatalmas szívvel és tüdővel megáldva, a lendület és az erő pedig sosem fogy ki belőle. Kisebb teljesítményű erősítővel is könnyen meghajtható, tehát egy középkategóriás Denon, Marantz bőven elég hozzá, de az se ódzkodjon tőle, akinek a birtokában van egy erőmű, hiszen azt is szeretni fogja. Kellően precíz és részletes, valamint remek hangulatot képes teremteni, de a dominanciáját nem tudja titkolni, nem is akarja, és szerintünk nem is kell. Saját állványunkkal is remekül érezte magát, de igazán kifutni a gyárival tudta, ami szerintünk lehetne egy kicsit szerényebben árazva, de a páros összértékét nézve már nem találtuk túlzónak. Nem vezetett minket félre a gyártó, amikor azt állította, hogy ez a hangsugárzó központi szerepet akar betölteni a lakásunkban. Képes rá, így mindenkinek csak ajánlhatjuk, akinek a zene játszik központi szerepet az életében.

1 2

Következő oldal >