Hangfal teszt, hifi teszt, erősítő teszt, házimozi teszt, fejhallgató teszt | av-online.hu
Sony MDR-1R és MDR-1RBT fejhallgató teszt
2013. november 25., hétfő, 09:30
Sony MDR-1R MDR-1RBT fejhallgató hifi audio Sony fejhallgató fejhallgató teszt
A Sony fejhallgató kínálata sokáig a klasszikus értékekre, a zenei divathoz való alkalmazkodásra, a sok esetben divatot teremtő külsőre és műszaki megoldásokra, no meg a technológiára és a minőségre épült. Az elmúlt években azonban átformálódott a piac és mindenki jól csengő nevekkel dekorálja a termékeit. A Sony is csatlakozott, ám a kérdés most az, hogy vajon a tartalom megváltozott-e?
A MDR1 család a Sony fejhallgató kínálatának csúcsa és egyben annak egyértelmű jele, hogy Ők is tudják, mostanság ezeket a termékeket művészek nevével szokás eladni. Ennek megfelelően a bemutatást azzal kezdik, hogy Katy B és a Magnetic Man, valamint Naweed Ahmed neveit emlegetik. A (bizonyos körökben) népszerű előadók nevén mi azonban gyorsan túllépünk. Tudjuk, hogy ők egyszerre segítők a divatos hang megvalósításában, ugyanakkor trófeák, amikkel a Sony dicsekedhet. Csak egy név felett mélázunk el egy kicsit, ez pedig Naweed, akit a Sony csak vezető hangmérnökként emleget. Ő ugyanis olyanokkal dolgozott együtt, mint Mark Ronson, Beyoncé, a Jamiroquai, Justin Timberlake, a Roots, Rihanna vagy Kanye West.
Az MDR1 család alapja egy 40 mm átmérőjű, folyadékkristály-polimer filmmembránt használó, neodímium mágnessel felszerelt hangszóró. A membránhoz használt anyag, neve ellenére nagyon is szilárd. Sőt, az ilyen típusú poliésztereket a Wikipédia tanulsága szerint mind az elektronikában, mind az élelmiszeriparban gyakran alkalmazzák előnyös mechanikai és kémiai tulajdonságai miatt. No de lépjünk túl a membránon! Amit mi igazán értékelni fogunk, az a 4 Hz-80 kHz közötti frekvenciaátfogás, ami lássuk be, igazán imponáló adat. Ezen túl azonban nem igazán bőkezű a gyártó a felhasznált technológia bemutatásában. Inkább arra koncentrál, hogy mosolygós, elégedett zenészek arcait mutassa nekünk.
Az üzenet egyértelmű: ha egy művésznek jó, akkor nekünk is az lesz!
Mielőtt a tesztnek nekikezdenénk, egyvalamit mindenképpen meg kell jegyezzünk! Az MDR1 modellek kapcsán a Sony is kiemeli, hogy azokat kortárs zenékhez tervezték. Ennek megfelelően, a teszt során is inkább az efféle felvételekre helyeztük a hangsúlyt.
Sony MDR-1R
A fejhallgató küllemén látszik az igényesség. Szerencsére sem a letisztultság erőltetésének, sem a felesleges díszítésnek nem esett áldozatul. Összességében elegáns, bár mi az XB600 küllemét még mindig a család legjobbjának tartjuk. Vagyis szerintünk egy másik, jóval egyszerűbb, olcsóbb modell szebbre sikerült.
Az MDR-1R kényelme igazán jó. Szélesebb koponyájú kollégánk is kényelmes viseletnek tartotta. Könnyű, nem szorít és hosszú távon sem válik fárasztóvá. A mellékelt kábelek közül mind az alap, mind az iPhone kompatibilis változat kellően lágy és finom tapintású. Azt azonban nehéz megérteni, hogy a Sony miért nem mellékel egy olyan kábelt is, ami a gyártó saját, Androidos telefonjait vezérli?
A meghallgatások során használtunk Samsung Galaxy S4 telefont, az Astell & Kern AK120-at, a Cambridge Audio DacMagic Plus-t és a Pro-Ject Head Box DS-t is.
Az első tesztet a már nagyon megkedvelt DacMagic Plus-szal terveztük elvégezni, ám a kis Sony nem igazán talált magára, ezért hamar áttértünk a Head Box DS-re, ami sokkal jobban kiegészítette a fejhallgatót.
Mivel a Sony korábban már megmutatta, hogy képes mélyekből eszelős mennyiséget közvetíteni, már a teszt elején meghallgattuk Trentemoller Vamp című felvételét. Ismerve a jóval olcsóbb XB600, erősen túlzó mély-kiemelését, arra is felkészültünk, hogy az MDR1R erőszakos módon fog betörni a dobhártyánkon át, egészen a belső fül mélységéig. Ám sem agressziót, sem egyedülálló mélyeket nem kaptunk. Örök kérdés, hogy egy fejhallgatónak mennyire megengedett szabadjára engednie a hangokat, közvetlenül a füleink mellett? A Sony ezúttal óvatos volt. Később, a sokadik Yello felvétel, a Fat Cry alatt már egészen zseniálisnak tűnt a vezetékes típus. Tovább haladva a hangzás egyre jobban megtetszett. Erykah Badu tökéletesen elemében volt és még a különböző Pink Panther felvételek is brillíroztak, egyebek között a magashangokkal. Miután a valódi hangszerek egyszer már sikert arattak a Sony tolmácsolásában, lejátszottuk a kedvenc Velencei Barokk Zenekar lemezünket is. A fejhallgató, ami eddig egyre jobban tetszett, most egy fél lépést hátrált. Hiába tetszik sok kis apró jellemzőjében, a térérzet az nagyon messze áll attól, amit mi hallani szeretnénk.
Gyorsan vissza is tértünk a modernebb hangszerelésű felvételekhez, mint amilyen Fever Ray Keep the Streets Empty for Me című dala. Az MDR-1R ezt meg is hálálta. Ismét magára talált, mi pedig visszanyertük hitünket és ki is próbáltunk néhány régebbi felvételt. Jött Tori Amos, a szokásos A Sorta Fairytale című dalával és egészen meglepő módon alaposan megrázta a füleinket a mélyekkel. Igazán érdekes, miközben Trentemoller felvétele alatt keveselltük, addig Tori Amos dalában sokalljuk az alacsony frekvenciák jelenlétét. Régebbi zenéink között böngészve egészen Toto 1982-es felvételéig, az Africa-ig jutottunk, amivel az MDR1R vidám csapkodásba kezdett a füleink körül. Hasonlóan élvezetes a Queen - Another One Bites the Dust is.
Összességében a Sony MDR-1R vezetékes fejhallgató kényelmes és jó hangú darab. A mélyek többnyire mértéktartóak, a közép- és magashangok pedig finomak, élvezhetőek. Többnyire olyan könnyen emészthető hangot produkál, amivel órákig is elvan az ember. Mint minden fejhallgatónak, ennek is megvannak a maga korlátai. Így például a klasszikus, nagyzenekari művekkel nem tud igazán elvarázsolni. Könnyűzenével viszont gyakran remekel. Egyetlen bánatunk vele kapcsolatban, hogy félünk, túl sokan fogják majd ezt a jó fejhallgatót középkategóriás telefonokról, MP3 fájlokkal nyúzni, igaz ez nem a Sony bűne.
Ha szabad javaslattal élnünk, aki ezt a fülest telefonnal kívánja használni, az vagy iktasson közbe egy jófajta hordozható erősítőt, vagy válasszon egy jobb hangzású mobilt, mint például az iPhone, az LG G2 és a Samsung Galaxy S4. Ha azonban a telefon funkció nem számít, csak a hordozhatóság, akkor az Astell & Kern, a Colorfly és a Sony saját lejátszója, a Walkman F886 is jó társ lehet.
A tesztben használt források közül az Astell & Kern AK120 első osztályú hanggal, kicsit kifinomultabb is volt, mint ami kell. A Samsung Galaxy S4 már sokkal inkább illeszkedett az MDR-1R karakteréhez. Ha választani kellene a teszteszközök közül, alighanem rá esne a választásunk, a Sony párjaként. Persze remekül szolgált a Pro-Ject Head Box DS is, megelőzve az amúgy favoritként kezelt Cambridge Audio DacMagic Plus-t is.
Sony MDR-1RBT
Tesztünk második szereplője az MDR-1R vezeték nélküli változata, az MDR-1RBT. A vezetékes típussal megegyező hangszórókkal szerelt, de külsőleg attól kissé eltérő Bluetooth fejhallgatót NFC-vel is felszerelték, így számos Androidos készülékkel egyetlen mozdulattal is párosítható. Ezt a modellt beépített mikrofonnal, léptető és telefon gombbal is ellátták. Ez a típus majd negyven grammal nehezebb vezetékes testvérénél, de ennek ellenére is aránylag könnyű viselet. Nem okozott kényelmetlenséget, sem háromórás úton, sem irodai használatban, ahol csak alkalmanként került le fejünkről a nap folyamán.
Ez is használható vezetékkel, így ha lemerül, akkor sincsen nagy gond. Persze ettől nem igazán kell tartani. A gyári adatok között emlegetett, 30 órás üzemidő teljesen reálisnak tűnik.
A tesztelés után, még egy hétig napi használatban volt a fejhallgató, ami során nem kellett feltölteni. Ez nagyjából 25 órányi aktív zenehallgatást jelent, egy korábban már amúgy is sokat merített akkuval.
A fejhallgató egyik kiemelt funkciója az NFC csatalakozás lehetősége. A Sony ezt már több mint egy éve erőlteti és az igazat megvallva, eddig minket nem nagyon hozott lázba. Más gyártó termékeivel (telefonok, fényképezőgép, fejhallgató, dokkoló) mindeddig hiába próbáltuk elérni azt, amit a reklámokban láttunk. Most első alkalommal történt meg, hogy az NFC pontosan azt tette, amit ígér, vagyis leegyszerűsíti a készülékek közötti csatlakozást. Olyannyira jól működött a rendszer, hogy a teszt végére már komolyan azt kívántuk, bárcsak minden így csatlakozna! Nagy dolog, de még nagyobb az a kérdés, hogy ez eddig miért nem jött össze? Talán a szoftvert kellett még finomítani, talán csak az volt a baj, hogy eddig nem Sony terméket akartunk összehangolni másik Sony termékkel? Összességében, a használhatósága a fejhallgatónak, beleértve a telefonálást, mikrofont, hangerő szabályozást is, kimagaslóan jó.
A vezeték nélküliség persze a hangra is hatással van. Tény, hogy mint annyi más hasonló elven működő fejhallgatónak, ennek is van egy egészen kicsi alapzaja, ami még annyira sem zavaró, mint például a Sennheiser PXC 310 BT esetében. Ugyanakkor az is igaz, hogy a beépített erősítő a hangszóró igényeihez van igazítva, ami előnyt jelent azoknak, akik telefonnal kívánnak zenét hallgatni.
A tesztfelvételek ugyanazok voltak, amiket a vezetékes típusnál is használtunk. Ezek közül csak néhányat emelünk ki, amiknél valami jelentős karakterbeli eltérés, sajátosság mutatkozott az MDR-1RBT előnyére, vagy hátrányára.
Mindjárt kezdjük egy apró csalódással. John Lee Hooker - Boom Boom-ja kicsit bebúg, de nem ott és nem akkor, amikor és ahol kellene. Az ezt követő Pink Floyd - Marooned alatt azonban minden rendben volt. A nagyon nagy meglepetés Trentemoller - Vamp című felvétele, ami megdöbbentő erővel, dinamizmussal jött át. Hasonlóan jó volt a Queen - Another One Bites the Dust című dala. Ám itt a dinamizmus mellett feltűnt egy csepp letisztultság is, ami közelebb vitt az öreg felvételhez. Szinte a stúdió szalagon érzi az ember a fülét. Kicsit elmozdulva a finomabb felvételek felé, Sade - Smooth Operator-a is kellemes volt. Bár nem okozott különösebb katarzist. Erről inkább a Yello néhány dala gondoskodott, ami alatt komolyan azon ment a tanakodás, hogy mennyire szabad azt állítani, hogy ez a zene ebben a fejhallgatóban tökéletes közegére talált. Elvégre a tökéletesség elérhetetlen fogalom.
Jóval később, előkerült Tori Amos - A Sorta Fairytale, ami pontosabb mélyekkel szolgált, mint a Pro-Ject DAC. Majd a Pink Floyd - The Wall című lemeze jött, amit már nem volt könnyű letenni. Ezek után muszáj volt egy kicsit a sarokba szorítani az MDR-1RBT-t! Eljött az igazság ideje, következett egy csepp Vivaldi. Sajnos ezúttal sem tudtunk igazán nagyot csalódni, így a teszt vége felé közeledve, egyre inkább az volt a kihívás tárgya, hogy megtaláljuk a Sony gyenge pontját. A szokásos tesztfelvételeket és aktuális kedvenceket hallgatva, egyaránt az szűrődött át, hogy a Sony most valami nagyon jót alkotott. Persze csak a célt ismerve és elismerve. Elvégre, aki a Sennheiser vagy az AKG, esetleg a Beyerdynamic sajátos hangzását szereti, az nem feltétlenül fog átállni a Sony táborába. Aki viszont a könnyű, modern darabokat kedveli és eddig a divatos gyártók körül keresgélte az igazit, az könnyen lehet, hogy itt ragad!
Ítélet
A Sony MDR1 sorozat két tagját kipróbálva, látszik, hogy a Sony még most is komoly gyártó, aki mindennel rendelkezik ahhoz, hogy jó termékeket dobjon piacra. A vezetékes MDR-1R modell egy jól kitalált típus, de a megfelelő fejhallgató erősítő felkutatása kihívást jelenthet. Az általunk oly nagyra tartott Cambridge Audio DacMagic Plus például nem volt képes kihozni a Sony legjobb tulajdonságait. Ugyanakkor a hordozható Astell & Kern és a Samsung Galaxy S4 is meglepően jó párosításnak tűnt.
Ha utazáshoz kell a fejhallgató, vagy ha csak nem szeretjük a kábeleket, akkor az igazi favorit az MDR-1RBT lehet. Annak ellenére, hogy a vezeték nélküli fejhallgatók hangminősége elvben korlátozott, ez a modell annyira jól sikerült, hogy saját szakterületén, vagyis a modern zenékkel, szinte képtelenség vele zátonyra futni. Lényegében tömör élmény. Mindennek tetejébe, az NFC végre kiforrott és pontosan azt teszi, amit kell, de sokkal jobban, mint várnánk!
Mind a két modellt jó szívvel ajánljuk meghallgatásra!
