Hangfal teszt, hifi teszt, erősítő teszt, házimozi teszt, fejhallgató teszt | av-online.hu
Sennheiser RS 220 vezetéknélküli fejhallgató
High-end dróttalanul?
2013. január 21., hétfő, 19:20
Sennheiser fejhallgató sztereó Sennheiser fejhallgató fejhallgató teszt Sennheiser teszt Sennheiser fejhallgató teszt vezeték nélküli fejhallgató
Régen abszurd ötletnek tűnt volna, ma pedig elvárjuk, hogy egy igényes fejhallgatógyártó kínáljon vezeték nélküli típusai között is valamit, amit a csúcsok közé sorolunk, amit a vezetékesekkel egyenértékűnek képzelhetünk. A Sennheiser RS 220 egy ilyen modell, de hogy mennyire is, az mindjárt kiderül!
A Sennheiser az RS 220-at a high-end fejhallgatók között listázza, ott ahol a híres és még ma is gyártott HD 600 az alap, ahol a HD 650, a HD 700 és a HD 800 sorakoznak egymás mellett és ahol egy egyetlen fülbe gyömöszölhető, avagy hallójáratba illeszkedő (in ear) modell az IE 800, a maga 210 ezer forintos árával. Elit kör, szó se róla. Itt kell helytálljon egy vezeték nélküli...
Az RS 220 akusztikai alapjaiként a HD 600-as és 650-es modelleket emlegetik, ami nem azt jelenti, hogy ezeknek lenne a vezeték nélküli megfelelője. Már a puszta vezeték nélküli jelátvitel is olyan mértékű különbség, hogy lehetetlen lenne egyenlőségjelet feltételezni közöttük. Ehhez pedig még hozzá jön az, hogy a 220-as kénytelen egy kis elektronikát és akkumulátorokat is magában hordozni. Ami egyrészt plusz tömeg, az ergonómiára lesz hatással, másrészt plusz térfogat.
A különbségek sorában talán a legfeltűnőbb a frekvenciaátfogás, ami a HD 600-as esetében még 12 Hz-39 kHz közötti, az RS 220-nál viszont már csak 16 Hz-22 kHz közé esik. Itt elmélkedhetnénk azon, hogy mennyire fontos a 20 kHz feletti tartomány vagy, hogy mennyiben korlátozza a fejhallgató lehetőségeit a digitális jelátvitel. Mindezek ellenére, azt hiszem érdemesebb annyiban maradni, hogy ma a Sennheiser eddig hajlandó elmenni vezeték nélküli fejhallgatók fejlesztésében.
Az imént leírtak talán lehangolónak hatnak, de én még jól emlékszem rá, hogy a 90-es évek második felében mekkora respektje volt a Sennheiser vezeték nélküli fejhallgatóinak és azt sem felejtettem el, hogy amikor a 2000-es évek elején megjelentek új modellek, azokat mekkora rajongás övezte. Nos, az RS 220 jobb ezeknél.
Az RS 220 egy nyitott, fület körülölelő, vagyis a koponyán és nem a fülön megtámaszkodó fejhallgató, könnyen cserélhető akkumulátorokkal és egy formás dokkolóval. Természetesen ez a dokkoló egyszerre töltő és rádióadó is. A fejhallgató mindkét oldalán 3-3 gombot láthatunk, amik igen dizájnosra sikerültek. Sőt, túlzottan is. Az igazat megvallva a Sennheiser egy dologban tökéletesen megismételte a HD 600-ast, ez pedig az öncélú formatervezés. Ahogyan a 600-ason erőltetettnek tűnik a műanyag alkatrészek látványosan hamis márvány mintája, úgy éktelenkedik az RS 220 hátoldalán az a hat gomb, amiből csak ötnek van funkciója. Kicsit olyan ez mint egy Alfa Romeo 164 műszerfalának gombjai, amik az alapkivitelben is mind megvannak, csak épp funkció nélkül. Igaz, az legalább Pininfarina formaterv. Ez csak egy darab funkció nélküli műanyag, amit meg kell szokni.
A dokkoló hátulján valóságos csoda vár, hiszen a fejhallgató bemeneten túl van itt még két digitális, egy optikai és egy koaxiális is. Illetve mindezek kimenetként is jelen vannak, vagyis továbbfűzhetőek. Az analóg bemenet is kapott kivezetést, így az is tovább fűzhető. Az igazi örömforrás persze a digitális bemenet, ami sok minden jelent számunkra. Ugyanis a fejhallgató maga is digitális, veszteségmentes jelátvitelt használ. Ennek számtalan előnye van. A legnyilvánvalóbb persze az, hogy a digitális adatfolyam a minőséget érdemben befolyásoló átalakításoktól mentesen jut el egészen a fejhallgatóig, a fülünktől ~12 mm távolságig. Így megszabadulhatunk az analóg jelátalakítással és jeltovábbítással együtt járó zajoktól és torzulásoktól is. A másik nem ennyire feltűnő, de talán ennél is fontosabb, hogy a hangkaraktert nagyban meghatározó digitálisról analógra való átalakítás és persze jelerősítés is a fejhallgatón belül történik, egy olyan alkatrészben ami kimondottan erre lett tervezve. Pontosan ehhez a hangszórókészlethez lett hangolva az elektronika. Állítsuk csak ezt szembe egy pillanatra egy vezetékes fejhallgatóval, amit régen egyszerűsége miatt szerettünk! Van egy nagyszerű, de természetesen valamiféle karakterrel rendelkező fejhallgató és van egy forrás, aminek szintén van valamiféle hangzása, s mivel analóg kimenetről dolgozunk, ez a jelleg erősen érvényesül is. A két eszköz sokkal inkább egymásra utalttá válik. Éppen mint a hangfalaknál, ahol naponta találkozhatunk olyanokkal, hogy egy remek erősítő és egy remek hangdoboz együtt éppen csak átlagosan muzsikál. Fontos lesz a jó párosítás, ami miatt aztán a fejhallgatóhoz speciális erősítőket veszünk, de azokat is előzetesen próbálgatjuk, keressük az igazit.
Mindez már szinte túl jó, de mindent lehet tovább fejleszteni. Én a Sennheiser helyében készítenék egy AirPlay-es és egy USB-s változatot is. Ameddig ez nincsen, addig viszont kössük a szerkezetet egy médialejátszóra! Digitális bemenetet használva a hangminőség javarészt úgyis a fejhallgató elektronikáján fog múlni.
Használjuk végre már!
A Sennheiser ügyes volt, mert a nem éppen filigrán külső és a szerkezetben lakó egy-egy AAA méretű akkumulátor ellenére cseppet sem nehéz az RS 220. A bekapcsolás elfogadható gyorsasággal történik. Az adó egységen található két érintőgomb nagyon jól reagál. A forrásválasztóval persze nem is kell itt foglalkozzunk, mivel az megvan a fejhallgatón is.
Kényelmes, nem szorít és nem is túl laza. A fejpánt műbőr borítása és párnái szépek és jó fogásúak, bár utóbbinak a kopaszok nem feltétlenül fognak örülni, legalábbis a nyári melegben nem.
A jobboldalon a hangerő fel és le, valamint az ezekhez tartozó balansz gomb van, a baloldalon a bekapcsoló, a forrás választás és egy vak gomb, aminek nem jutott funkció.
A meghallgatások nagyobbik részében a forrás egy Pioneer N-50 hálózati médialejátszó volt, koaxiális digitális kimenetén keresztül, KáCsa kábelen.
A bejáratás után első alkalommal felvéve azonnal feltűnt, hogy a HDR 220 nyitott kialakítású. Ehhez semmi kétség nem férhet, hiszen behallatszik minden nesz, ami csak körülvesz. Hallani a hűtőgép halk morgását, a netbook visszafogott susogását. Csendesen használva alig távolodunk el a környezetünktől. Persze otthonra szánt modellnél nem is igazán elvárás a külső zörejektől való elszigetelés. Senki nem fog ezzel a hármas metróra felszállni. A második dolog, ami halkan próbálgatva feltűnt, az analóg zaj volt. Úgy tűnik ez elől nincsen menekvésünk, hiszen korábban már Bluetooth fejhallgatóknál is tapasztaltunk hasonlót.
A klasszikus tesztanyagok közül az első Tori Amos - Enjoy the Silence feldolgozása volt. Az énekhang nagyon meleg és testes, ez helyén is volt, ezt vártuk. A másik állandó tesztdarab az Everything But the Girl - Old Friends nyitottan csendült meg, finoman rezgő méllyel kiegészülve, ami meglepett! Roppant kulturáltan kezeli a nehéz, amúgy túlontúl fényesre sikerült felvételt.
Maradva a megszokott anyagoknál jött kedvenc Vivaldi felvételünk. A Nyár hegedűibe majdnem beleszerettem. A csellók viszont fájó lapossággal zörögtek körülöttünk. Semmi erő, semmi hatalom, semmi támadó jelleg. Később a presto szakaszhoz érve még feléledt egy kicsit a rendszer, de dinamikában még volna hová fejlődni. A Sennheiser javára írhatjuk azért, hogy a rendszer nem butul el. Sőt, zseniálisan úriember tud lenni, mint egy komornyik földrengés idején. "Uram, a ház minden bizonnyal önmagába fog roskadni. Javasolnám, hogy mihamarabb távozzunk!" No, valahogy így adja elő a 220-as azt, amikor a zene el kellene sodorjon.
Madonna - Deeper and Deeper következett. A tempós dalból hiányzott egy kis ütem, a mélyek amik vezetnek. Mondhatjuk úgy, hogy a ritmust adó "BBBeat" hiányzik, de nagyon. (így, hangsúlyosan sok B-vel) Amy Winehouse - Love is a Losing Game-jét kicsit kicsomagolta, kiszedte a nem éppen tökéletes felvételből. Majdnem a kívánt magasságba emelve Amy hangját. A Valerie egészen könnyű, szellős, tágas és remek. Amy zseniális, de csúnyán felvett lemezei hatalmasat nyernek ezzel a fülessel. Antonio Forcione következik a Naim Sampler 6-os lemezen található Tears of Joy című felvétellel. A tér, a jelenlét egyszerűen zseniális. Néha felpillantok, mert olyan közvetlen néhány hangszer, hogy komolyan úgy tűnik, itt mellettem történik valami. Pár albummal később ez az élmény megismétlődött. Henry Mancini Pink Panther-e ismét brillírozott térben, színpadban, a fúvósokkal pedig varázsolt. Visszaevezve a divatos és könnyű zenékre, Noel Gallagher's High Flying Birds következett. Az Everybody's On the run elfogadható és a minőségi hangzáshoz kétség nem férhet. Ennél többet azonban nem kapunk. Ahol egy kis rockossággal kellene meglepjen, ott elveszik a finomkodásban. Érdekes módon Lana Del Rey egy kis többletet kap. Nagyon kijön a fejhallgató tágas, levegős hangzása, ami kifejezetten igényes karaktert kölcsönöz a ma oly divatos énekesnőnek. Ugyanakkor ez ennek a zenének nem feltétlenül válik előnyére. Olyan ez mintha Kurt Cobain beállna a három tenor közé. Később még a könnyűzenét mentendő, 88.2 kHz-es Depeche Mode felvételek is előkerültek. Ám a siker itt is elmaradt. Az RS 220 csipkés terítőt hímez a DM hangzásából. Megint csak kifinomult zenét játszik a könnyűzene helyett.
Ítélethirdetés
A Sennheiser RS 220 high-end is meg nem is. Rigolyás, mint oly sok hasonló kategóriájú készülék, no meg azok kereskedői. Nagyszerű és kifinomult szerkezet, ami nem hajlandó leereszkedni a könnyűzene egyszerűségébe. Ugyanakkor, ha mi épp arra szeretnénk használni, amire tervezték, akkor bőséges jutalmat kapunk. Akusztikus zenével elvarázsol és szerelembe taszít.
Azt azonban jó tisztázni, hogy ez nem egy vezeték nélküli HD 600, hanem egy RS 220! A vezeték nélküliség, a felvételek közti csend alatt halkan kifülelhető háttérzaj és az, hogy digitális forrásból táplálva hangját alig befolyásolja a lejátszó minősége és milyensége, mind jelentős különbség. Az RS 220 komplexebb szerkezet, saját szolgáltatásokkal és nagyszerű hangzással.
