Marantz PM-10 integrált sztereó erősítő teszt

Modern luxus

2017. június 29., csütörtök, 12:00

Marantz audio hifi erősítő high end hifi erősítő Marantz erősítő Marantz hifi erősítő teszt Marantz teszt Marantz hifi erősítő Marantz sztereó erősítő sztereó erősítő teszt hifi erősítő teszt high end hifi

A Marantz aktuális zászlóshajó erősítője odaszögelt minket a székhez és nem is engedett ki jó darabig a teszthelyiségből, ezzel beférkőzve az idei év legjobb hangjai közé.

Van még új a nap alatt?

A Marantz PM-10 friss referenciát képvisel a gyártó kínálatában, mely közleményük szerint új alapokra épült. A készülék célja egyszerű, a lehető legjobb zenei reprodukciót nyújtani a CD minőségtől egészen a ma létező legjobb veszteségmentes formátumokig. Külsőleg integrált sztereó egységet kapunk, ám ha eltekintünk attól, hogy közös házba építve, egy kábelről táplálkozó áramkört rejt, tekintélyes páncélja alatt meglepetés található. Egy előfok és két monoblokk rendszerű végerősítő található benne, a jelút pedig teljes egészében szimmetrikus. A masszív konfiguráció célja, hogy a legkomolyabb hangfalak hajtása se jelentsen számára kihívást.

Azonban a kettős monó dizájn koncepciója önmagában nem világújdonság. Mint ahogy az elő- és végfokok számára elkülönített tápcsatornák (az előerősítőt támogatja a diszkrét toroid transzformátor) sem, bár utóbbiak kétségkívül képesek drasztikus hangminőség javulást okozni, hiszen az erősített jelek így garantáltan nem piszkálnak bele a beérkező, vonalszintű folyamba.

Az érdekesebb rész akkor kezdődik, ha figyelembe vesszük, hogy külön tápcsatornára került a hangerőállításért és forrásválasztásért felelős mikroprocesszor is. A 600 wattos fő tápegység kapcsolóüzemű, az összesen 4 db, hídba kötött végfok modul pedig D osztályú. Tehát a PM-10 koncepciója olyan értelemben nevezhető újnak, hogy a jelenlegi legnagyobb hatásfokú technológiát igyekszik új szintre állítani.

A D osztályú topológia rengeteg előnye ellenére nem mindig jár kifogástalan hangminőséggel, a Marantz szakértői azonban láthatóan tenni akartak érte, hogy ezt megcáfolják, főleg az átlagosnál lényegesen jobb anyagminőségű komponensek összeválogatásával.

Utóbbiak közé tartoznak a tömör réz hangfal kimenetek, a CD- és lemezjátszó számára biztosított, nikkel bevonatú aljzatok, az egyedi tervezésű kondenzátorok és végerősítő modulok, valamint persze a gyártó védjegyének számító HDAM bemeneti áramkör.

Mindennek tervezése és finomhangolása a Marantz Európában és Japánban lévő intézményeinek közös munkája. Említést érdemel, hogy a termék gyártása is japán földön történik. Egyébiránt a Marantz referencia termékcsaládja e készüléken kívül más modelleket, többek közt DA konverterrel egybeépített hálózati zenelejátszót és analóg lemezjátszót is magába foglal, ezeket bárki kipróbálhatja az itthoni hivatalos márkaboltokban is.

Küllem

A Marantz készülékek megjelenése pont azért közkedvelt, mert egyértelműen Marantz-szerűek, jellegzetesek, már messziről felismerhetők, és akiben kicsit is műszaki beállítottságú szív dobog, az nem bírja ki, hogy elismerő füttyszó nélkül sétáljon el mellettük. A PM-10 esetében sincsen másképp. Elegáns, ugyanakkor tekintélyparancsoló külseje egyúttal szobadísszé teszi.

Mi a feketébe öltöztetett kiadással találkoztunk, melynek előlapját a középső lemez mögül, halovány kék fény világította meg. A kezelőszervek csendben, egyenletesen forognak, nyomódnak, még a ki és bekapcsolásra szolgáló gomb is szinte zavarba ejtő krémességgel mozdul. Minden milliméter fegyelemről tanúskodik, a kiosztás katonásan letisztult. Két potméter, egy fejhallgató kimenet valamint a távvezérlő érzékelője és a főkapcsoló tarkítja csupán az előlapot. Majdnem kifelejtettük a kisablakon keresztül informáló kijelzőt, mely high end viszonylatban szokatlanul kicsi betűkészlettel ad tájékoztatást, cserébe nem domináns.

A hátoldal is magáért beszél. Csak analóg be (összesen 7 db) és kimenetek találhatók a PM-10 hátulján. Ennek oka, hogy a gyártó szerint a digitális áramkörök zavarkeltő tulajdonságai miatt jobbnak látták, hogy a DAC funkciót más Reference eszközökbe helyezik (amiket természetesen így külön megvásárolhatunk). A gondosan jelölt, egymástól elhatárolt csatlakozók közt említést érdemel a felhasználó által átkapcsolható sztereó ill. bi-amp mód. Ugyancsak felhasználóbarát extra az automatizált ki és bekapcsolás céljából történő, kábeles összefűzés lehetősége.

A mellékelt rendszer távvezérlő (mellyel a széria egyéb komponenseit is uralhatjuk) tetőlapja alumínium, többi része jó minőségű műanyag. Gombjai jól kézre állnak és határozottan jeleznek vissza. Elsőre kicsit kaotikusnak tűnhet a seregnyi kezelőszerv, a legfontosabb funkciók azonban kitűnnek a billentyűhadból. Hangerőállítás közben nem kellett folyton vizslatnunk a kijelzőt, az általunk megcélzott szintet lejátszás során úgymond érzésre is be tudtuk lőni, ami e kategóriában (és bármely tisztességesnek gondolt erősítő esetében) természetesen alapfeltétel.

Meghallgatás

Tesztelésre a budapesti Allée Denon márkabolt demóhelyiségébe látogattunk el, mely már számos korábbi alkalommal volt segítségünkre. Itt fogadott minket a PM-10, a hozzá passzoló SA-10 lejátszóval és egy pár Focal Sopra 2 hangfallal. A komplett rendszer IsoTek tápszűrőről kapta az áramot, a komponenseket pedig a QED ma elérhető legjobb kábeleivel illesztették egymáshoz.

Először három általunk kedvelt előadó (Rosanne Cash, Tsuyoshi Yamamoto Trio, Joe Satriani) gyári CD kiadású albumjába hallgattunk bele. A Rosanne lemezen (The River & The Thread) érezni lehetett a hordozó, jobban mondva az adatráta miatti kompromisszumokat, a részletekben lappangó digitális érzetet. Tudva, hogy a művésznő albumja nem audiofil szándékkal készült, ezen nem lepődtünk meg, mindazonáltal kellemesen szólt. Ezután viszont jött a visszavonhatatlan dimenziókapu nyitás, ahogy a Tsuyoshi Yamamoto lemezt elindítottuk. Onnan kezdve már érdektelenné, egyúttal érzékelhetetlenné vált a forrás minősége, a zene egyszerűen csak megtörtént. Gyönyörű árnyalatok jelentek meg a zongorabillentyűk leütéseikor, a nagybőgő ütött, mégis súlytalan maradt. Az album minden általunk ismert akusztikai sajátossága, tetsző és kevésbé tetsző motívuma megjelent, és az olyan részek, amelyek korábban kicsit zavartak (például a kompresszoros dobfelszerelés), ezen a rendszeren természetesebbé, könnyebbé váltak. A felvétel élt és mozgott.

Satriani albuma (Unstoppable Momentum) újabb távlatokat nyitott meg, egy másik arcát fedte fel a rendszernek. Az elektromos gitár, kijött középre és mindvégig kristálytiszta pontossággal ott lebegett. A lábdob egészen a gerincünk aljáig leütött, tűhegyes dinamikát kaptunk kontrollált, mégis áramló részletekkel. A zene egésze annyira valódinak és létezőnek tűnt, hogy nem tudtunk másfelé figyelni. Szinte megbénított minket a hang, annyira belefeledkeztünk.

Ezután áttértünk 96 kHz/24 bites felvételekre is, hogy igazán próbára tegyük a konfigurációt. Cassandra Wilson - Red Guitar c. számában a sztereó tér tagoltságába, a hangok elhelyezkedésébe nem lehetett belekötni. Nem csak a horizontális pozíciót lehetett füllel behatárolni, hanem a hangszerek mélységét, a különböző távolságokból összeálló rétegeket is. Egyúttal azt is érzékelni lehetett, ahogy a gyengülő vagy éppen erősebbé váló zörejek, rezdülések keresztül úsztak egymáson. Minél jobb minőségű felvételeket indítottunk el, annál inkább a bőség zavarában éreztük magunkat.

Lizz Wright - Freedom & Surrender c. albumában az ujjal lebontott akkordok, lassan lecsengő acélhúrok már-már csiklandós hatást váltottak ki, az énekhang pedig mézként folyt szét e precíz, ide-oda cikázó motívumok között. Ezúttal minden hangszer látszólag külön burokba izolálódott, de jól megfértek egymás mellett, annak ellenére, hogy figyelmünket folyton egyik hangról a másikra kapkodtuk.

Emlékezetes maradt az is, amikor a lowtemp koronázatlan királyaként ismeretes Gramatik - Brave Men c. számát indítottuk el. Az abszurd spontaneitással váltakozó digitális részletek, felkúszások vagy éppen lezuhanó morajlások lúdbőrt eredményeztek, pedig elektronikus zenénél ritkán tapasztaltunk ilyesmit. Másfelől ami akusztikus jellegű felvételeknél tetszett, az itt is előnyösen mutatkozott meg. A határozott dinamika, a súlytalan, mégis jelenlévő, holografikusan ábrázolt részletek. A hangszínpad minden egyes eleme mozgolódott, röpködtek az effektusok olyan jelenlétérzettel, mintha egy tarka, folyamatosan változó mintájú festményt néztünk volna 3D-ben.

Elfogadnánk?

Semmiképp sem utasítanánk vissza, ha valaki megdobna minket egy Marantz PM-10-zel, csak nehogy a bokánkra hulljon, mert bármennyire is energia hatékony, több mint 20 kilót nyom. Ennél súlyosabb maga a tény, hogy a PM-10 árcédulája is hamar lehúzhatja bankszámlánkat, főleg akkor, ha vele egyidejűleg a hozzá való komponensek, hangfalak, forráseszközök vásárlását is szimultán akarjuk letudni. Ettől még tény, hogy az idei évben eddig ez volt az egyik legjobb sztereó hang, amit hallottunk, holott meghallgatása nem a legalkalmasabb környezetben történt. Felejthetetlen tapasztalattal gazdagodhattunk, amit nem lehet szavak formájában tökéletesen megfogalmazni, hiszen a zenehallgatás pillanatában a konkrét, örvénylő, realisztikus és minden pillanatban újszerű hangfolyamon kívül semmi más nem uralta figyelmünket. Nem szabad felejteni természetesen, hogy az érdem részben a hangfalé is, valamint a remek felvételek nélkül fabatkát sem érne egy ilyen, jobb fajta kocsi árában mérhető konfiguráció. Ettől függetlenül tényleg minden pillanat a PM-10 társaságában nagyszerű élmény volt, D osztály ide vagy oda!

1 2

Következő oldal >