Eversolo AMP-F10 sztereó végerősítő teszt

2026. február 5., csütörtök, 16:40

Zidoo Eversolo audio hifi erősítő végerősítő végfok Zidoo erősítő Eversolo erősítő hifi erősítő sztereó erősítő erősítő teszt végerősítő teszt Zidoo teszt Eversolo teszt hifi erősítő teszt sztereó erősítő teszt

Az Eversolo úgy döntött, a digitális mellett beszáll az analóg vonal fejlesztésébe is, mégpedig az AMP-F10 kódnevű analóg végfokkal 2x200 W/8 Ohm (2x320 W/4 Ohm) teljesítménnyel és sok egyéb ínycsiklandó finomsággal, amikkel tökéletesen a rendszerünkhöz tudjuk hangolni.

Digitális vonalon már bizonyított az Eversolo, most gondolt egy merészet és megpróbált hozzáférni ahhoz a tortához, ami eddig a nyugati cégek privilégiuma volt, mégpediglen az analóg erősítők vonalán az AMP-F10 végfokkal. Rögvest jelentkezett is pár nem szokványos megoldással, amik igen hasznosak voltak a tesztek során. A teljesítménye 2x200 W/2x320 W bőséggel elegendő a hangfalak döntő többségének meghajtásához és XLR bemenete is van a szokványos RCA mellett. Bridge módban is használható mikor is duplázódik a teljesítmény és a Damping Factor is 600 felett van a gyártó ígérete szerint.

Kinézet, csatlakozók

Erőt sugárzó megjelenést álmodtak meg az Eversolo-nál, melyett sikerült is kivitelezni, az AMP-F10 masszívan tömör rendíthetetlenséget sugároz, amit csak erősít a két darab régimódi, analóg kivezérlés jelző. Hátul sem spóroltak rajta, a megszokott két pár hangfal csatlakozó mellett kapunk még két billenőkapcsolót az XLR/RCA bemenet váltáshoz, egy érzékenység (pontosabban erősítést állító kapcsolót), Bridge mód és Standby állítási lehetőséget a trigger csatlakozó aljzatok mellett.

Belül

Itt sem aprózták el a fejlesztők, gigantikus méretű toroid transzformátort fog közre nyolc darab uborkásüveg méretű pufferkondenzátor, a hűtőbordákon pedig 5 pár MOSFET felelős az erősítésért. Az összkép elismerésre méltó, így kell kinéznie egy felső kategóriás erősítőnek.

Használat közben

Némi megszokást érdemelt az XLR/RCA bemenetek közötti váltás, ugyanis nem automatán használja az adott bemenetet, hanem váltani kell köztük egy billenőkapcsolóval (amit tesztelés közben sikeresen elfelejtettünk és bőszen keresgéltük, vajh' miért nem ad hangot...?). Azt hinné az ember, az erősítés állítás egy totál felesleges dolog (mi is ebben a hitben voltunk) amikor azonban kiderült, a szubot egyszerűen nem lehet elég hangosra állítani, a maximális hangerő sem volt elég. Viszont, mikor lejjebb vettük az érzékenységet (illetve az erősítést) akkor minden a helyére került, ekkor kapott a hangfal akkora jelet, amit már a szubládánk is tudott követni.

A készülék halkan, finoman kapcsolt, semmiféle zavaró relékattogás vagy búgás nem jellemezte. A kimenet csendje példás, még nagy érzékenységű hangsugárzókkal is: teljes sötétség fogadott, mintha az erősítő nem is lett volna bekapcsolva - ez pedig remek alapnak bizonyult a későbbi zenei élményekhez.

Tesztkörnyezet

Cambridge Audio 851A, Cayin MT45 MKIII, erősítők, Topping D70S, iFi ZEN One DAC-ok, WiiM Ultra, FiiO S15, Eversolo DMP-A10 streamerek, Satori hangfalak, SVS SB3000, Velodyne SPL-X10 szubládák, AudioQuest Night Owl Carbon és FiiO FT7 fülesek, Silent Angel N8 Pro switch, AudioQuest és QED kábelezés.

Hangminőség

Az Eversolo AMP-F10 meghallgatása előtt már volt bennünk némi kíváncsiság. Az F sorozat új tagjaként az ígéretek szerint olyan erősítőnek számít, amely egyszerre hozza a digitális megoldások precizitását és a hagyományos erősítők izmos megszólalását. Amikor bekapcsoltuk, gyorsan kiderült, hogy ez az erősítő nemcsak modern, hanem tényleg nagyon komolyan vette az audiofil elvárásokat. A hangja első pillanattól kezdve azt az érzést keltette, hogy egy olyan eszközt hallgatunk, amelyet a tisztaság, erő és kontroll hármasa határoz meg. Nem tartozott azok közé az eszközök közé, amelyek "megszokást" igényeltek. Már az első zeneszámnál világossá vált, hogy a hangzásvilág kidolgozottsága és a dinamika terén az Eversolo mérnökei nagyon komoly munkát végeztek. Ugyanakkor mindezt nem hideg vagy vékony módon tette - inkább olyan érzés volt, mintha minden egyes részletet sokkal pontosabban és határozottabban tárt volna elém, mint amihez az árkategóriában hozzászoktunk.

Mike Oldfield

Mike Oldfield zenéje mindig is próbára tette a rendszer összetettségét: rétegek, ütemváltások, akusztikus és elektronikus hangszerek keveréke. Itt már az elején megmutatta, mire képes, a hanggal kapcsolatos legfontosabb benyomásunk az volt, hogy a tisztaság szinte lenyűgöző. A Tubular Bells ikonikus kezdő motívumai olyan precízen rajzolódtak ki, mintha egy laboratóriumi környezetben tisztították volna meg őket minden zajtól. Az erősítő megőrizte a hangszerek természetes rétegződését, miközben hatalmas energiával mozgatta meg a hangsugárzókat. Oldfield gitárjainak rezgése, a halk háttérben megbúvó ritmikus zörejek és a széles térábrázolás mind azt mutatták, hogy az erősítő nemcsak részletező volt, hanem dinamikailag is rugalmas. A basszus szekció feszesen érkezett, pontossága pedig emlékeztetett a jóval drágább, nagy teljesítményű végerősítőkre.

Az Ommadawn esetében a csúcspontokat a gyors dinamikai átmenetek adták. Itt az ereje mutatkozott meg igazán: a nagy hangerőváltásoknál is megőrizte a tisztaságot, nem torzult, nem vált élessé a rendszer mindvégig kontroll alatt maradt. Mintha az erősítőnek még bőven maradt volna tartaléka.

Mark Knopfler

Mark Knopfler játékát nem kell bemutatni: hangszíne, pengetési technikája rendkívül karakteres, és úgy adta vissza, mintha nagyító alatt hallgattuk volna. A Sailing to Philadelphia esetében Knopfler gitárja középtartományban telt, meleg, ugyanakkor kristálytiszta volt. Az énekhangok szépen leváltak a hangsugárzókról, a hangszerek közti tér pedig levegős, stabil és pontos maradt.

A dob és a basszus hangja alattam érezhetően feszes volt, de nem művi. A ritmusszekció lendülete azt mutatta, hogy az ereje nemcsak csúcspontokon, hanem folyamatos zenei mozgás közben is jelen volt. Knopfler halkabb, bensőségesebb számai során is ugyanaz az átláthatóság maradt jellemző, az erősítő nem nyomta össze a finom részleteket. A Golden Heart hangszerelése sok helyen gazdag volt, és az erősítőnek itt egyszerre kellett finomnak és erőteljesnek lennie. A hegedűk és mandolinok hangja tisztán, természetesen szólalt meg, míg a mélyek határozottan, hatalmas kontrollal töltötték be a teret.

Hans Zimmer

Ez az album igazi stressztesztnek bizonyult. A hatalmas dinamikai robbanások, a háttérben zúgó kórus, a széles tér és a dübörgő mélyek nagy kihívást jelentettek minden erősítőnek. Azonban meglepően éretten vette az akadályokat. A Why So Serious sötét, mély frekvenciás szakaszai alatt az erősítő olyan mértékű kontrollt és stabilitást mutatott, ami ritka volt ebben az árkategóriában. A basszus nem folyt össze, nem vált lomha tömeggé, helyette szabályos, artikulált és hihetetlenül energikus maradt. A nagyzenekari csúcspontoknál pedig olyan érzés volt, mintha az erősítőnek még bőven lett volna tartaléka, egy cseppnyi feszültség vagy kapkodás nélkül adta le a teljesítményt. A Prágai koncert élő jellege a közönség zaja, a terem akusztikája, végig tisztán jelent meg. A térábrázolás kiváló volt: a hangszerek pontosan helyezkedtek el, a szélesség és mélység is meggyőző volt. Zimmer zenéjének grandiózussága egyszerűen magával ragadó lett.

Paul Simon

Paul Simon zenéje sokkal intimebb, finomabb hangzást igényelt, és itt az erősítő egy másik arcát mutatta: azt, hogy nemcsak erős, hanem érzékeny is tudott lenni. A Graceland afrikai ritmusai lendületesek, de légiesek is. Az énekhangok könnyedén váltak le a háttérről, harmonikusak és részletgazdagok voltak. A hangsúly itt nem az erőn, hanem a levegősségen és a komplex ritmikai játék átláthatóságán volt. Végig megtartotta ezt az átláthatóságot: a háttérvokálok, az ütemes dobszólók és Simon gitárja egyaránt külön életet éltek, miközben a teljes hangkép mégis egységes maradt. A Still Crazy After All These Years halkabb, halk zongorafutamaiban a tisztaság és a részletgazdagság volt feltűnő. Az erősítő rávilágított a zene finomságaira, és semmit sem tolt előre indokolatlanul. Simon hangja természetes, kissé meleg tónusban jelent meg, ami pontosan illett a dal hangulatához.

AC/DC

Ha valahol ki kellett derülnie annak, hogy mennyire erős valójában, akkor az AC/DC volt az igazi próbatétel. A rockzenében a ritmusszekció ütős, a gitársávok energikusak, és a hangzás gyakran hajlamos összezsúfolódni. Itt azonban egészen más történt, az erősítő életet lehelt a számtalanszor hallott dallamokba. A Back in Black dobjai csattantak, a pergő feszes volt, a lábdob pedig olyan erővel ütött, hogy fizikailag is érezhetővé vált. Angus Young gitárja pengeéles, ugyanakkor nem vált bántóvá. A torzított gitárok rétegei átlátszóak maradtak, mindegyik sávnak megvolt a helye a hangképben. A Highway to Hell esetében a tempó, energia és dinamika igazán látványos volt. Úgy tartotta kontroll alatt a zenét, hogy közben egy pillanatra sem veszített a rockzenéhez szükséges "piszkos", élő érzésből. Itt vált igazán világossá, milyen elképesztő erőtartalékkal rendelkezett a készülék.

Nightwish

A szimfonikus metal különösen összetett műfaj: erős gitárok, masszív dobok és nagyzenekari háttér ötvöződnek együtt. A Nightwish zenéje sok rendszert túlterhelt, de ez nem tartozott közéjük. A Ghost Love Score monumentális csúcspontjai alatt az erősítő határozott, masszív alappal tartotta a zenét. A dobok és basszusgitár elementáris erővel jelentek meg, miközben Tarja vagy Floor Jansen énekhangja erőteljesen vitte a hátán a zenekart. A hangkép nem vált káosszá, nem esett szét, és ami talán még fontosabb: a nagyzenekari részek nem nyomták el a metal elemeket - minden szépen egyensúlyban maradt. A Nemo esetében a dallamosabb részek levegős, tág térben szóltak, a refrén energiája pedig szinte színpadszerű hatást keltett. Megmutatta, hogy egyszerre tudott nagyon tisztán és elképesztő erővel játszani.

Konklúzió, ajánlás

Az Eversolo AMP-F10 összességében egy olyan erősítőnek bizonyult, amely a tisztaságot, átláthatóságot és a részletező leképezést helyezte a középpontba, miközben igen meggyőző erőtartalékot kínált. A teszt során egyértelművé vált, hogy ez egy olyan eszköz, amely szinte minden műfajon otthon érzi magát. Mike Oldfield dúsan hangszerezett világában éppúgy, mint Mark Knopfler személyes hangulatú dalaiban, Hans Zimmer monumentális zenéjén ugyanúgy, mint Paul Simon finom, intim előadásain és természetesen az AC/DC vagy a Nightwish energikus, erőteljes megszólalásai során is. Ez az erősítő nemcsak teljesítményével, hanem kifinomult hangképével is maradandó benyomást keltett. Ha valaki olyan erősítőt keres, amely képes egyszerre tisztán, precízen és elképesztő erővel megszólalni, akkor az Eversolo AMP-F10 megkerülhetetlen választás.

Végszóként még egy erősen megfontolandó dolgot szeretnénk megemlíteni, ebben a kategóriában eléggé sűrű a mezőny, van választék bőséggel. A versenytársai főleg a jól ismert "bejáratott" nevek, amik többsége nem nyújt ennyire egyenletes teljesítményt, az egyik inkább jazzre, akusztikus zenékre van hangolva, de mondjuk metálon már elvérzik és vice-versa. Itt azonban nem nagyon kellett kompromisszumot kötni, ha zenei stílusokról van szó, egyiktől sem kapott gyomorrontást és tulajdonképpen az ára is elfogadható a tudásához képest. Ajánlott Vétel nem vitás.

1 2

Következő oldal >