Advance Acoustic MCX-400 csöves CD-lejátszó teszt

Francia Big Brother

2012. július 6., péntek, 09:15

Advance Acoustic MCX400 MCX-400 MCX 400 lejátszó CD-lejátszó

Az Advance Acoustic weboldalán a home theater címszó alatt csak a nagy ürességet találjuk. Ez nagyon bátor, ugyanakkor lelkesítő dolog is. Jelen tesztünkben sem iPod dokkoló vagy médiaszerver lesz a főszereplő, hanem egy CD-lejátszó, hiszen még él néhány hozzám hasonló őskövület, aki ragaszkodik a fényes korongokhoz.

A nemrég nálunk járt MAX 250 párjának szánja a cég az MCX 400 lejátszót, ami elvileg a 204-es utóda, mégis sok szempontból máshogy közelít meg néhány dolgot. Az egyéni külső most is adott, tehát a fekete kasztnit alumínium betét díszíti az előlap középső részén, ide helyezték el a lemezfiókot, a kijelzőt és az alap funkciógombokat is. Hátul analóg, optikai és koax kimeneteket találunk, az XLR ezúttal lemaradt, és a hálózatról is elhagyták már a földelést. Belülre nagyméretű toroid transzformátort helyeztek, a 24 bit/192 kHz-es DAC pedig az NXP műhelyéből került ki. A lejátszó háza fémből készült, a lábai pedig méhsejt szerkezetűek, hogy az esetleg fellépő interferencia kockázatát csökkentsék, a futómű fém mechanikája pedig függesztett, hogy a káros rezonanciákat kiküszöböljék.

A megbízhatóság és pontosság tehát adott, de valamit a zeneiségért is illik tenni. Az Advance ezt SANYO SF-P101 elektroncsővel érte el, amit az előerősítőbe építettek. Ez a szisztéma eddig nagyon jól bevált, nagy csalódás tehát most sem érhet minket. A 400-as a gyári lemezek mellett lejátssza az írottakat, valamint az MP3 fájlokat is, viszont ezúttal a HDCD kódolású lemezeket már nem pártolja. A távirányító sem maradt a 203II-nél megismert vaskos alumínium darab, de legalább az elem nem fog elmozdulni használat közben, ami annál elég gyakran előfordult. Az MCX 300-nál találkoztam azzal az egyéni, de számomra szokatlan megoldással, amit itt is alkalmaztak. A tálca 5 mp után magától visszacsúszik és a lemez a megkérdezésünk nélkül el is indul. Ez végül is nem baj, hiszen valószínű azért tesszük bele a diszket, hogy meghallgassuk, legfeljebb sietnünk kell vissza a fotelbe. Az Advance ugyanis olyan, mint a vonat? nem vár. A cégnél egyébként ezt quick start-nak hívják, az elnevezés lényegében találó.

A 400-ast Advance hangfalkábellel, Parasound elő-végfokkal és Focal hangsugárzókkal hallgattuk meg, de bevetettük a francia cég MAP 306-os integrált erősítőjét is, a nagytermetű EL250-es dobozaival is. A Foreigner Double Vision japán mini vinyl replikájával kezdtük a hallgatózást, és már az elején elismerően bólogattunk. A lejátszó szépen különválasztotta a hangszereket, ugyanakkor a rockzenéhez elengedhetetlen lendület és dögösség is megvolt. A hangkarakter a cégtől megszokottan száraz és erőteljes, nyoma sincs édeskés utóíznek, esetleg maszatolásnak. A határozottság Tori Amosnál is megmaradt, a That Guy-t hallgatva teljesen átjött az énekesnő egyénisége. Az apróbb hangok nem bújtak el a sorok végén, és ami szintén nagyon fontos ennél a produkciónál, hogy létrejött egy varázslatos hangulat, ami nélkül csupán fele annyit érne. A Dream Theater legutóbbi albumával azt bizonyította be a 400-as, hogy nem áll tőle távol a komplex zúzás sem. A zenekar anyagainak keverésével sosem voltam elégedett, ez most sem változott, de az Advance kihozta a kavalkádból azt, amit ebben a kategóriában ki lehet. A basszusgitár egy kicsit elbújt, de a dob pontos volt, a gitár vehemens, a hang pedig tiszta. Az összkép mindenesetre azt tartalmazta, amit ettől a zenétől elvárunk, tehát minőségi, összetett progresszív metál muzsikát, annak minden ?bájával?. Lassúkéz Rush című filmzenéje következett ezután, ami már húsz éve az egyik nagy kedvencem. Többnyire minimalista és rövidebb dalokról van itt szó, amelyek lényege a hangulatteremtés. A Gibson húrjai ezúttal nagyon tiszták, nincs rajtuk semmi felesleg sem. A zenészek egymástól kellő távolságban ülnek (igen, ülnek, itt nincs kérem semmi kapkodás), mindenkinek jut elegendő tér, de csak annyi közöttük a távolság, amennyi szükséges. Profi zenészek, profi előadás, remek dalszerkezetek, mindezt pedig az Advance tisztelettudóan tálalja. Dave Brubeck szerelmes dalainak válogatása volt a következő tettestárs, és a lejátszó bebizonyította újból, hogy a jazz az egyik kedvenc műfaja, akárcsak a felmenőinek. Szép, kerek mélyek, lassú sodrás, érinthető finomságok és bensőséges viszony. Az albumot nem is volt szívünk kivenni a lejátszóból, ezért szépen végighallgattuk, sokszor becsukott szemmel. Kamarazenét hagytunk a szeánsz végére, és a 400-as itt is hozta a formáját. Életnagyságú zenészek, arányos hangok és hangszerek, természetes megszólalás, erő, ugyanakkor nyugalom. Örültünk, hogy az Advance ezúttal sem okozott csalódást, köszönet érte!

Az MCX 400 a cég jelenlegi legnagyobb lejátszója. Az elődjeinek előlapján szerepelt az audiofil jelző, ezen viszont már nem olvashattuk, ezért az összejövetelünk előtt volt bennünk egy kis félsz, ami szerencsére a végére teljesen elmúlt. Néhány dologba a funkciók terén bele lehet kötni, de zenei minőségébe nem. A 400-as nem igazán kérkedik semmivel, egyszerűen csak játszik, nagyon szépen játszik. Hangja tiszta, szárazabb tónusú és precíz, a csöveknek hála pedig kissé puha, simulékony. Összességében nagyon sokáig hallgatható, a zenei műfajok között pedig nem válogat. CD-lejátszót manapság is vesznek sokan, és ez még egy ideig így is marad. Nekik ajánljuk az Advance termékét, tulajdonképpen fenntartások nélkül.

1 2

Következő oldal >