Advance Acoustic MAX 150 integrált sztereó erősítő és MCX 300 CD lejátszó teszt

220 alatt?

2012. február 14., kedd, 08:00

Advance Acoustic MAX 150 MCX 300 hifi sztereó erősítő CD lejátszó

A Limar Audio kizárólag high-end és audiofil komponensekkel foglalkozik, ezért is érdemes elolvasni a következő cikket, hiszen egy olyan CD játszó/erősítő párost mutatunk be a cég kínálatából, amelyek összértéke nem haladja meg a 200 ezer forintot.

Az Advance Acoustic öt éve bukkant fel a hazai kínálatban, és hetek alatt óriási felfordulást okozott. A kis francia cég annak idején hangsugárzók építésével kezdett, majd jöttek az elektronikák, azon belül is a hatalmas monoblokkok, majd egydobozos rendszerek, az utóbbi időben pedig kisméretű berendezések. Most egy entry level párost kaptunk tőlük, amely a klasszikus hifi iskola sémája alapján készült, és a megvásárlását megengedheti magának bármely földi halandó, sőt! MAX 150 és MCX 300 a nevük, külsejük pedig tipikus Advance, ami fém vázat, fekete kasztnit, az előlapon szálhúzott alumínium betétet jelent.

Az erősítő közepén helyezték el a hangerőtárcsát, felette egy kétkarakteres kijelzőt, a bemenetválasztást (köztük phono, jack és USB) pedig külön gombokkal aktiválhatjuk. Hátul az aljzatok aranyozottak, sőt a hangfalterminál még teflont is kapott a védelem érdekében. Köthetünk rá elő és végfokot is, a hálózati kábel cserélhető, és ezúttal is megtalálhatjuk a cégnél már megszokott bias kapcsolót is. A készülék tömege 6 kg, teljesítménye 2x55 W, kényelmünket pedig egy egyszerű távirányító biztosítja.

A lejátszó előlapja szintén középre fókuszál, de itt már kikapcsolható kijelző és lemeztálca foglal helyet. Ezek alatt funkciógombok, hátul pedig optikai, koaxiális és analóg kimenetek találhatóak. A beépített DAC 24 bit/192 kHz-es, ami ebben a kategóriában olyan, mint a fehér holló, a mechanika pedig fémből készült, ami szintén nem divat már manapság. A készülékek talpait illetően szakítottak a hagyományokkal, hiszen az eddigi kúpokat felváltották a szimplább lábak, amelyeknél már ún. méhsejt szerkezet vezeti el a káros rezonanciákat.

Advance készülékekből volt már szerencsém pár darabhoz, és elmondhatom, hogy mindegyikkel meg voltam elégedve, kivéve az EZY-8 mindenesüket, ami egy kicsit sűrű, álmosító volt a számomra. Megjegyzem, nincs is már a termékpalettán? Kicsit izgatottan vártam hát, hogy a magát sokszor, még az előlapon is büszkén audiofilnek tituláló cég mit hoz ki ennyi pénzből!

Tori Amos válogatásalbumával nyitottam, amin nem csupán felújítva, de újrakeverve is vannak a dalok, ezáltal sokkal szebbek lettek az arányok. Az énekhanggal nem is akadt problémája az Advance párosának, minden apró nyögés, lehelet is hallható, kicsit meg is lepődtem. Azon már nem, hogy a zenén volt egy kis fátyol, ami ebben a kategóriában még bőven belefér, nincs mit tennünk. A zenekar tagjait szétválasztotta, ugyanakkor egységessé is tette, én még egy kis lendületet el tudtam volna képzelni az összjátékukban. A Genesis ABACAB SACD-jének DSD rétege jött ezután, ahol a zene még izgágább, még összetettebb, tehát fokoztuk a kihívást. Nem rossz? az erősítő bírta, sőt igényelte a terhelést, és inkább csak szobahangerőn kelt életre, de akkor bekapcsolódott a játékba, és élvezte is azt.

A basszusgitárt kicsit elkente, inkább a cintányérokra és a dobra összpontosított a ritmusszekcióból, viszont Phil Collins smirgliéneke feküdt neki. Maradtam ezen a vonalon, Peter Gabriel OVO-ja volt a következő kiszemelt. Érdekes, hogy az énekes albumait soha nem sikerült tisztességesen keverni, ez sűrűségben és a mélyek dominanciájában jelenik meg többnyire. Furcsa módon, az Advance-oknak bejött ez a hangmérnöki munka, franciás szárazságuk és a levegős tónus hosszútávon is hallgathatóvá tette Gabriel agymenését. Hihetetlen, hiszen félmilliós vagy drágább párosok is csupán gondolkoznak, hogy mit csináljanak ilyen esetben, itt viszont reflexből reagálták le a dobkavalkádot és az összemosódást - igazán pazar! Ha már francia páros, akkor elkerülhetetlen volt, hogy Michell Petruccianit is hallgassak. A kisnövésű zongoravirtuóz 1986-os lemezét vettem elő ezúttal, ami korával dacolva gyönyörűen szól. Jött is egy újabb meglepetés, nagybőgő, dob és persze billentyű személyében. Szinte elképzelhetetlen, hogy egy ilyen értékű szett bármit is kezdjen a jazzel, itt viszont vérpezsdítő, mély és sziporkázó előadást hallhattunk. Úgy látszik az Advance filozófiájához közelebb áll az élő, természetes hangszerek előadása, ami nagyszerű dolog, de itt még nem vártuk volna el. Végezetül A Négy Évszak szólt szintén SACD-ről, és közben már végképp nem tudtam hová tenni ezt az egészet. Hogy jön egy 200 ezer forintos páros ahhoz, hogy még komolyzenén is élvezetes és szerethető legyen? A Denon vagy más japánok nem csak ezen a stíluson véreznek el ennyiért, ráadásul az olcsóság/zeneiség területén eddig a NAD számított egyeduralkodónak. A helyzet viszont most megváltozott, és abban az időben, amikor a pénz minden eddiginél jobban számít, ez egy nagyon jó dolog.

Az erősítő jól felszerelt, jól összerakott, bőven elég a teljesítménye, bár személy szerint az elektromos potit sosem fogom megszokni egy sztereó készüléken, de lehet csupán egy beidegződés nálam, hogy szeretem, ha minden egyes mozdulatommal nő a hangerő. A lejátszó mechanikája és beolvasása gyors, de furcsa, hogy a nyitott lemezfiókot már 5 mp után berántja, és kérés nélkül elkezdi játszani a CD-t. Ezek nem feltétlenül negatívumok, de számomra szokatlan megoldások. Viszont a minőség önmagáért beszél, akár egy 260-280 ezres árcédula sem lenne túlzás az esetükben. Jó látni, hogy még maradt egy-két cég, aki ebben a kategóriában is műgonddal tervezett és kivitelezett készüléket kínál.

1 2

Következő oldal >