Primare I22 integrált sztereó erősítő és CD22 CD-lejátszó teszt

Skandináv fejtörő

2012. augusztus 3., péntek, 14:05

Primare I22 CD22 audio hifi sztereó erősítő hifi erősítő CD lejátszó

Az igényes hifi berendezések világában minden gyártó valami különleges, egyedülálló technológia köré építi csoda-gépeit. Így, hogy minden egyedi, végül mintha semmi sem lenne az. Minden ami azzal kezdődik, hogy különleges, elcsépelten hangzik, már a mondat befejezése előtt. Kemény dolog, de tény, hogy a Primare, ebben a közegben meg kell dolgozzon az elismerésért.

Itt van egy svéd gyártó, aki valamit másképp csinál. Jelen esetben a kulcstechnika, ami köré a cég a termékeit építi, a D osztályú erősítés egy kicsit átdolgozott, továbbgondolt változata. Ahogyan azt a Primare is hangoztatja, a D nem a digitális rövidítése, hanem egy eltérő, de még analóg működési módé. Ellentétben a mosógépekkel és kávéfőzőkkel, az erősítők világában az A osztály kevésbé hatékony, mint a D. Ám ismét hangsúlyozni kell, hogy a D, miként az A is, működési elvről árulkodik, semmi másról. Az eltérő hatékonyság csupán egy járulékos tulajdonság. Nem a tavaszi mező illatától megrészegült környezetvédők találták ki, hanem a forrasztóón füstjében eltompult mérnökök.

Anélkül, hogy nagyon elmerülnénk a mikéntben, egyet tisztázzunk! Egy széles frekvenciatartományban működő D osztályú erősítő tervezése nem egyszerű feladat. Legtöbben nem is foglalkoznak vele, éppen csak arra használják a D osztályt amire a legkönnyebb. Alacsony frekvenciák stabil, minőségi erősítésére. Többnyire mélysugárzókban találkozhatunk velük, ahol külön áldás, hogy az elektronkia csak nagyon kis mennyiségű hőt ad le, hiszen azt nehéz volna a mélyláda dobozából kivezetni. (nem, a kifelé álló hűtőborda nem megoldás, az csak rontja a doboz akusztikai tulajdonságait)

A Primare mérnökei azonban vették a fáradtságot, és megoldották a D osztály problémáját. Aktív visszacsatolás szabályozással stabilizálták az erősítőt, így kiterjesztve annak előnyös tulajdonságait a teljes hallható frekvenciatartományra. Az eredmény pedig egy a teljesítményéhez és masszív építéséhez mérten könnyű, mindössze 10 kg-os erősítő, ami alig fogyaszt egy kevéskét. A hatékonyságról szólva, az elektronika apróbb erényei közé tartozik, hogy nem fűtésre pazarolja el a felvett áram nagyját, úgy ahogyan azt az A osztályú elektronikák teszik, ezért teljesen zárt lehet. Vagyis nem ül bele a por az évek során és nem is igényel olyan légáramlást maga körül, mint más modellek.

No, ennyit az erősítő technológiájáról!

Van azonban még valami, ami a Primare számára nagyon fontos, ez a moduláris felépítés. Az erősítő kiegészíthető egy digitális részegységgel, ami három bemenettel gazdagítja azt. Kettő a jól ismert optikai és koaxiális digitális bemenet, amihez ugye számtalan eszközt csatolhatunk. A harmadik pedig a mostanság egyre népszerűbb USB bemenet. Vagyis az erősítő egyúttal külső hangkártyához hasonló módon is csatlakozhat számítógépeinkhez. Kell ennek előnyeit ecsetelni? Ugye nem!

Ésszerű kínálat, egyszerű kezelés és az igazán racionális igények kiszolgálásának lehetősége! Igen, a Primare mint márka tetszik...

A 22-es rendszer egy CD-játszóból és erősítőből áll, CD22 és I22 nevet viselve.

A CD22 előlapja igazán egyszerű. Elől 3 gomb és egy kijelző, no meg a CD tálca. Hátul egyszerű analóg kimenet, szokásos optikai és koax kijárat, egy haszontalan USB és az érdekességek. Olyanok, mint a trigger, az infra távvezérlő ki- és bemenetek, és egy RF távvezérlő portja, végül egy RS232. Komoly rendszerbe foglalási lehetőségek vannak itt! Szóval az egyszerű funkció mögött igen napra kész technika figyel.

A CD-játszó rendelkezik egy USB aljzattal, amivel pendriveról, hordozható lejátszóról is hajlandó zenét megszólaltatni. A szolgáltatás akár dicséretes is lehetne, ha az MP3 és a WMA mellett használható lenne valami értelmesebb formátummal is. Sajnos efféle lehetőségből nem jutott. Ez a buta bemenet hatalmas kontraszt a készülék amúgy fergeteges képességeihez képest. Persze ki kellett próbálni. Meg is tettük, de az élményt nem osztjuk meg, inkább nézzük CD-lejátszási képességeit!

A teszt nagy részét alapbeállításon zenélte végig a CD22, méghozzá igen szépen. A vége felé azonban eljött a kísérletezés ideje. Az i22-nek van egy titkos fegyvere: képes 44,1 mellett 48, 96 és 192 kHz-en is dolgozni. Persze a CD ettől még csak CD, de próbálkozni mégis érdemes.

Az alapbeállítás, a 44,1 kHz volt a leginkább nyitott és közvetlen. A következő, a 48 kHz, mintha egy egészen cseppet fátylat húzna a magastartományra. A hangzás nem lett igazán sem jobb, sem rosszabb, csak egy kicsit más. 96 kHz-en a dinamika mintha egy kicsit szelídült volna. Érdekes módon, Paradigm hangfalakkal a sztereó kép így egy kicsit kiterjedtebbnek tűnt. A meglepetést a 192 kHz hozta, ami tágasabb és élvezetesebb teret varázsolt, egy kicsit lágyabb hangzás mellé. Ezen a ponton a vonósok (szubjektíven) hatalmasat profitáltak. A két szerethető beállítás így a 44,1 és a 192 kHz. Előbbi közvetlensége és dinamikája, utóbbi könnyed és lágy jellege miatt. Bár mindez egyedi ízlés és persze felvétel kérdése.

Az erősítő szintén egyszerű előlappal kedveskedik. Az alapfunkciókhoz tartozó három gomb mellet van egy hangerőgombja is. Utóbbi elektronikus, vagyis végállások nélkül körbeforog. A hangerőt és a forrás sorszámát az kijelzőről olvashatjuk le. A hangerőkezelés példásan értelmes alappal indul. A 75-ig terjedő skála 10-es állása az, amivel a gép bekapcsol. Mennyire egyszerű és jó megközelítés. A hangerőszabályzó gombocska precízen megmunkált. A rögzítőcsavar nyílásába viszont igazán belemarhattak volna szögben, mert így picit karcol. Nem sorjás, hanem tökéletesen megmunkált, mint egy penge. Az illesztések azonban csodásak, a gombok csiszoltsága tökéletes, nagyítóval nézve is gyönyörű.

A hátlapon a megszokott csatlakozók sorakoznak: négy analóg bemenet, egy kimenet. A hangfalak aljzatai, szokatlan módon nem +--+ elrendezésűek, hanem +-+-. Akad itt még trigger kimenet, infra és rádiós távvezérlésnek csatlakozó és RS232. Analóg fronton az I22 még egy kis meglepetést tartogat, egy előfok kimenet képében. Vagyis a rendszerünket később végfokkal kiegészíthetjük. Ahogyan magát az erősítőt is bővíthetjük a digitális bemeneteket tartalmazó modullal. Ez a kis upgrade, bár csak három aljzattal gazdagít, mégis egy kategóriával feljebb lépteti a gépet. Van benne egy digitális koax és egy optikai bemenet, valamint egy USB B aljzat. Ez utóbbi egyfajta külső hangkátya funkciót kölcsönöz a gépnek, még a legszimplább netbookból is audiofil lejátszót varázsolva. Az egész készülék szép, átgondolt, egyszerű mégis, rugalmasan fejleszthető.

Mindkét egység három lábon áll, így billegni biztosan nem fog, ha csak rá nem támaszkodunk bekötés közben. Persze elég nehezek és a lábuk is rendesen gumírozott, így kicsi az esélye annak, hogy hátul matatva eltolnánk bármelyiket is (ez inkább olcsó CD- és Blu-ray lejátszókkal szokott megesni) mégis, ha RCA-kat dugdosva le szeretnénk szorítani őket, azt középen tegyük!

A tesztet ELAC, Paradigm, KEF és Focal hangfalak segítették

Paradigm Mini Monitor

Első reakciónk az elvarázsoltság volt, micsoda finomság, kedvesség és szerethetőség. Vivaldi műve, a barokk zenekar sok kis hangja a helyére került. A csodás sztereó kép, és megható felbontás ennek a hangfalnak a sajátossága, a hegedűk hihetetlenül kifejezőek. Könnyűzenével azonban a mélyektől a rendszer eldugul, a magastartomány hasogat. Következzék Vangelis 1492 A Giccs Meghódítása. Oh, bocsánat! A Paradicsom Meghódítása. A Monastery of la Rabida hatására valósággal elolvad az ember. Azt, ami legtöbbször csak tetszetős giccs, a rendszer felbontása finom, nagyon törékeny egyensúlyú műként mutatja. Szép teljesítmény. Jött Donald Fagen Kamakiriad lemeze, most a közvetlensége talán egy kicsit túlzó is. Tény, hogy a Paradigm kicsi dobozkája nem valami húsos, mégis vonzó teremtés. A teszt alatt többször is visszatértem ehhez az összeállításhoz.

Paradigm Monitor 9

Bár az állódoboz lényegesen nagyobb membránfelülettel és nagyobb térfogatú dobozzal bír, karaktere továbbra sem valami húsos, de ahogyan Vivaldi megszólalt, azonnal megszerettük. A '90-es évek grunge és rock lemezei is sokkal tűrhetőbben muzsikáltak. Éppen csak a mélyek terén volt valamiféle hiányérzetünk. Ezt később a már lehetetlenül túlforszírozott Dust Brothers meghozta, de kemény, szinte kopogós módon. Donald Fagen is visszatért és a Tomorrows Girls alatt az az érzésünk volt, hogy ennek egészen pontosan így kell szólnia. Lazításképp Pink Floyd Marooned jött, ami ezúttal egészen felkavaró élmény volt. Ahogyan a Ghost in the Shell Making of Cyborg is megrázó élménnyé nőtt. Persze a dobok mellett ez érthető is. Ám a magashangok csodás szétterjedése a térben és a mindvégig megmaradó, erősen részletező jelleg új volt. Tori Amos Precious Things című dalának stúdiófelvétele lehetett volna a könnyű győzelem pillanata, ha a mélyek nem szólnak olyan furcsán. Erő, energia és képesség volt, csak kerekség nem. Ennek a rendszernek nagyon sajátos a hangja. Mintha megsínylené D osztályúságát, mintha erénye hátránnyá válna az által, hogy eltér a megszokottól, nem mutatja fel azokat a hibákat, amikre az album keverésekor számítanak. Más természetű, mint a stúdiók felszerelései, vagy a legnagyobb mennyiségben eladott, olcsó rendszerek. Nem tökéletes, bár törekszik rá, mégis nagyon-nagyon szerethető.

ELAC FS 247 BE

Az ELAC-kal párba állítva a hangzás csodássá vált. Az olyan, amúgy unalomig hallgatott (elszenvedett) könnyű dalok, mint Adele Rolling in Deep-je, teljesen új értelmet nyertek. A dobok belépése lélegzetelállító volt. A Dust Brothers - Fight Club albumának velőrázásai úgy érkeztek, hogy azt a mozitermek is megirigyelnék. A szett javára írjuk, hogy a mélyhangokat és úgy általában az energiát valami egészen döbbenetes módon helyezte a térbe. Nem a hangszórók küzdöttek azért, hogy sok legyen a basszus, hanem egyszer csak megmozdult a szoba. Donald Fagen-t hallgatva, minden jelen volt, éppen csak rend nem alakult ki a magashangok között, a sztereó kép nem állt össze egy egésszé. Gyors váltás Vivaldira, Marcon, Velencei Barokk zenekar. Ismét kiváló és precíz munka, a varázslat azonban teljesen hiányzott. A magastartomány kicsit nyersen szólt, mintha két fémlemez között kellene keresztülszökjön. A csellók azonban végre feltűntek egy picit, a hangszerek testesek, de jelenlétük kétes. Az ELAC magashangjai kétségtelenül jó minőségűek és megfelelő arányban állnak a hangpaletta többi elemével. A varázslat és az általános szerethetőség azonban elmaradt. Ez egy szubjektív dolog, ami jelen esetben az ELAC-ot kizárta a további tesztelésből. Jött ismét a Paradigm pici monitora no meg a KEF Q300. Sok meglepetés már nem ért, de a rendszer hosszú időre a kanapára szögezett minket.

Végül még egy Focal Chorus 807V is megszólalt, ami sok szempontból helyrerázta a dolgokat. Mondhatnánk, hogy mindene meglett, hogy úgy szólt, ahogyan kell. Az biztos, hogy ha valakinek megmutatjuk ezt az összeállítást ilyen formában, akkor az egyértelmű tetszését és elismerését fogja kifejezni. Hasonlóan a kis KEF Q300-hoz, ami bár jóval kisebb géposztályba tartozik. Nagyon egyben volt és kiegyensúlyozottan szólalt meg. A gond csak a szerelemmel van. Mert annak nem lehet parancsolni és mert az nem a tökéletest választja, hanem azt ami neki tetszik. Jelen esetben a legelbűvölőbb hangzást a kis Paradigm hozta, a legmegdöbbentőbbet és legenergikusabbat pedig az ELAC. Már-már a hangfalak tesztjévé vált így az elektronikák próbája, de az egyedi belső miatt ez nem is baj. Mint mindig, most is leírhatjuk, hogy nem elég egy jó hangfalat venni a jó elektronika mellé. Össze is kell őket próbálni, megkóstolni, együtt hogyan is zenélnek.

A Primare 22-es szettet lehet szeretni hangjáért és lehet becsülni minőségéért, átgondoltságáért. Megvan benne az a közvetlenség, amit oly sok rendszerből oly gyakran hiányolunk. Mégis, meg kell hallgatni, mert sajátos karaktere van. Biztos, hogy a márka további rajongókat fog magának szerezni, mert megérdemli.

Teljesítménye, a katalógusban ígért 80 W hihetőnek tűnik, de talán nem bűn egy végfokkal is kipróbálni, esetleg a 32-es modellekkel összevetni.

1 2

Következő oldal >