Musical Fidelity A1 integrált sztereó erősítő teszt

2023. szeptember 4., hétfő, 22:25

Musical Fidelity audio hifi erősítő hifi erősítő sztereó erősítő erősítő teszt hifi erősítő teszt sztereó erősítő teszt Musical Fidelity hifi Musical Fidelity erősítő Musical Fidelity teszt

A Musical Fidelity 40 éves pályafutásának egyik ékköve az 1984-ben megjelent A1 integrált erősítő, amit akkoriban úgy jellemeztek, mint "az Egyesült Királyság hifi színtere reneszánszának eddigi legfontosabb fejlesztése". Lássuk, hogy az új kiadás ugyanolyan fontos szerepet fog-e betölteni a sztereó zenehallgatók körében!

Régi köntös, klasszikus belső, a hagyományok megőrzése és frissítése

A Musical Fidelity 1982-ben debütált első The Preamp előerősítőjével, majd két évre rá jelent meg az A1 integrált sztereó erősítő, ami formabontó külsejével és relatíve kis teljesítményével mindenkit meglepett, aztán csodaszámba menő sikereket ért el. Gondoljunk csak bele, a nyolcvanas évek elején mindenki a méretre és a teljesítményre ment, erre a még gyerekcipőben járó cég előrukkolt egy olyan elektronikával, ami szembe ment minden trenddel, viszont a minőségét tekintve azokat a kategóriájában lesöpörte az asztalról. Most a Musical Fidelity tulajdonképpen újraélesztette az A1-et, aminek sem a típusjelzésén, sem a külsején nem változtatott, sőt a belsejében is elsősorban finomításokat végeztek, hogy a jelen kor követelményeinek megfeleljenek.

A 10 cm-nél is laposabb házú erősítő bő 10 kg-ot nyom, tehát úgy tűnik, tényleg nem spóroltak ki belőle semmit. Az előlapon ezúttal is bal oldalra került az üzembehelyező gomb, középre a hangerőtárcsa, mellé a normál és direkt mód közötti váltás lehetősége (itt korábban a magnósoknak volt monitorozási lehetőség), majd a sort a bemenetválasztó zárja, ahol a CD, AUX és tuner mellett phono és tape bemenetet is találunk.

Megmaradt az előlapon, középen végigfutó, elsősorban oldalról látható markáns törés, ahogyan a tekerőgombok lapossága is, tehát akár ujjbeggyel is tudjuk vezérelni az erősítőt, amihez most már, az előddel ellentétben távirányítót is mellékeltek. Igaz, arról csak a hangerőt vezérelhetjük, vagy némíthatjuk, tehát a bemenetekhez mindenképpen használnunk kell az előlapi opciót. Klassz dolog, a hagyományosan benyomandó üzembehelyező gombnál, és a tekerhetőknél is alkalmazott kék LED, hiszen passzol a készülék sötét színéhez, és természetesen a jelforrást és a hangerő állását is konkrétan láthatjuk általa.

Ami még érdemelt volna némi finomítást: a jelszint vezérlő (hangerőszabályzó) burkát egyetlen mozdulattal le lehet húzni az előlapról. Nem túl elegáns, főleg, hogy a benne lévő LED kábele ilyenkor megsérülhet. A főkapcsoló lötyögése és a tetőlap hűtőbordájának illesztéseinél átsejlő fehér paszta sem olyan részletek, amit egy hifi történelmi mérföldkő reinkarnációjától el lehetne várni.

Hátul szépen sorban jönnek egymás után a minőségi bemenetek, a phono-hoz földelés is jár, a tápkábel cserélhető, a hangfalaljzatok egy pár csatlakozót tudnak fogadni, de lehetőségünk van végfok illesztésére is, ha valakinek kevés lenne a csatornánkénti 25 watt, ami eredendően nem is olyan kevés.

Az eredeti Musical Fidelity A1 teljesítménye is csupán ennyi volt, ráadásul tiszta A osztályban, ami szintén maradt, ráadásul megtartották a klasszikus változat összes specifikációját, megjelenését és áramkörét azok számára, akik először lemaradtak annak a vásárlásáról, és maximum a használtpiac maradt eddig nekik. Az A1 egy teljesen diszkrét és szimmetrikus A osztályú topológia köré épül. Azonban az erősítő kialakítása dinamikus A osztályú, így ha túllépi az A osztályú áramot, automatikusan többet enged meg, ezért simán átcsúszik, nem pedig kapcsol B osztályú üzemmódba, ideiglenesen lehetővé téve a további áramfelvételt.

Az erősítő frissített Planar Audio transzformátort kapott, így az eredeti megosztott helyett a hatékonyabb kettős monó felosztású sín tekercselést alkalmazták. Az erősítőfokozatokat teljesen független bal és jobb oldali tápegységek látják el a teljesítménykezelés és sztereó képalkotás érdekében, és minden teljesítményerősítő kétszeres tápkapacitással rendelkezik, ami csökkenti a zajt és segíti a hőelvezetést.

A változtatások közül az egyik nagyon lényeges, az egy új közvetlen kapcsoló hozzáadása az előerősítő fokozathoz (előlapi direct gomb), amivel teljesen megkerüli az erősítőblokkot a hangerőszabályzó előtt, ami nagyjából 10 dB-lel kevesebb erősítést eredményez. Ez a funkció különösen előnyös lehet, ha modern vagy nagy teljesítményű digitális jelforrást alkalmazunk, lehetővé téve a hangerőszabályzó tartományának finomhangolását és az érzékeny hangszórók hajtását.

A hangerőszabályzón most egy prémium ALPS RK sorozatú potméter van, aminek az alapja maradt az eredeti TL071 JFET áramkör, így a hangerő adagolása gördülékenyebb lett. Minden tranzisztor, beleértve a kimeneti eszközöket is, gondosan kiválasztott, modern fejlesztések eredményei, a jelútban lévő összes kondenzátor polipropilén (PP) típusú, az ellenállások modern, alacsony zajszintű fémfólia anyagúak.

Az A1 esetében korábban is fontos volt a phono fokozat, és ez nem változott semmit, ezért diszkrét áram üzemmódú bemeneti fokozatot alkalmaztak az MC és MM hangszedők legalacsonyabb zajerősítéséhez. A további erősítéshez és az RIAA kiegyenlítéshez alacsony zajszintű áramfeszültség konverziós fokozatot használtak, valamint automatikus bemeneti impedancia illesztést (1K névleges) az MC-hez, megnövelt erősítéssel.

A Musical Fidelity az A1-et, ahogyan a klasszikus változatot is, elsősorban kisebb helyiségekbe ajánlja a teljesítménye kapcsán, és elsősorban állványos hangdobozokhoz, ám a B osztályba átcsúszó teljesítményfelvétel biztosítja a számunkra a szabadságot, tehát elvileg bátran kísérletezhetünk egymástól különböző jellegű és felépítésű modellekkel. Mi maradtunk Focal és Monitor Audio hangfalainknál, csöves kimenetű CD-lejátszónknál, és QED, VIABLUE, valamint AudioQuest kábeleinknél, aztán jöhetett is a meghallgatás, amire talán a szokásosnál is kíváncsiabbak voltunk.

Mit nyújthat ma egy alapvetően 40 éves erősítő?

A Musical Fidelity A1 gyorsan életre kelt, ahogyan benyomtuk az üzembehelyező gombját, a LED-ek is egyből elkezdtek világítani, tehát az alapvető hangulat már adott volt. Arra felhívjuk mindenkinek a figyelmét, hogy A osztályú erősítőről van szó, tehát ne lepődjön meg azon, hogy félóra zenehallgatást követően már meleg lesz a készülék fedőlapja, még úgy is, hogy az elődhöz képest egy kicsit emeltek a készülék magasságán. Szellőzőnyílások csak kétoldalt vannak, felül nem, ahogyan korábban sem, így ezzel a tényezővel számolnunk kell, pontosabban elfogadnunk, tehát semmilyen körülmények között se helyezzünk más elektronikát rá, ezt amúgy sem ajánljuk, polcra se tegyük, állványon pedig a legfelső szinten legyen a helye, hogy kellő levegőhöz jusson.

A beüzemelés kézenfekvő, a kezelés könnyen elsajátítható, még a bemenetválasztó és hangerőszabályzó lapos kivitele is nagyon hamar megszokható, nem gondoljuk, hogy bárkinek gondot okozna. A teljesen fémből készült készülékháznak a lapos kivitelezés ellenére van egy bizonyos kisugárzása, ami ugyan tényleg visszarepít minket a gyermekkorunkba, ugyanakkor mégis nyújt egy modern ízt, tehát a Musical Fidelity annak idején piszok jól eltalálta ezt a formatervet.

Hogy milyen is egy tiszta A osztályú erősítő hangzása? Természetesen tiszta, de ennél biztosan többre kíváncsi minden olvasó. A Musical Fidelity nem csak a kezdetekben, de a későbbiekben is pártolta az A osztály használatát, aztán a csöves világba is sikerrel léptek be. Ki ne emlékezne CD-lejátszójukra, ami hasonlóan lapos házba került, a két elektroncsövet pedig annak a tetejére ültették ki? Kicsit szokatlan volt ugyan a látvány, de a minőségre nem lehetett panasz, ahogyan az új A1 integrált erősítő esetében sem.

A cégnek mindig is fontos volt a már említett tisztaság, amit egyértelműen, vagy legkönnyebben az A osztályban érhetnek el. Hosszas bejáratás előzte meg a meghallgatást, mert éppen csak beesett az Extreme Audio bemutatótermébe a készülék, már meg is kaptuk tesztre, amiért hálás köszönet, mert nagyon kíváncsiak voltunk arra, hogy mire képes ez a régi/új erősítő. Amit ígért a Musical Fidelity, azt be is tartotta, hiszen hangfalainkkal egyből megtalálta a közös pontot, hozta a dobozok precíz, részletező hangképét, hatalmas terét, és még a mélytartományra sem lehetett panaszunk, ráadásul mindezt szobahangerőn. Kicsit feljebb tekerve a potmétert jött meg igazán a kedvünk a zenehallgatáshoz, pedig az A1 akkor még egyáltalán nem használta ki a teljesítményét, B osztályba pedig korántsem csúszott át, tehát a csatornánkénti 25 watt tényleg elég egy átlagos érzékenységű hangfal meghajtásához, ráadásul nem is akárhogyan.

Akik ismerik a Musical Fidelity hangkarakterét azok tudják, hogy nem a hevességével próbál dominálni, hanem a kellemes, kiegyensúlyozott zenehallgatással, az audiofil szintet pedig még a belépő kategóriás elektronikáik is lazán elérik. Bár még nem teljes magabiztossággal, de azért elég határozottan. Az A1 valamivel feljebb van pozícionálva, és ezt lehetett hallani végig a meghallgatása során. A szokásunkhoz hűen kalandoztunk a zenei stílusok között, tehát a Dire Straits albumát követte George Michael, majd jött egy kis Toto, hogy azután áttérjünk a jazz világába Petrucciani segítségével. Jan Garbarek sem maradt ki a repertoárból, ahogyan Max Richter és Paganini sem, és érdekes, de nem meglepő módon az erősítő mindegyik zenei műfajhoz ugyanolyan kiegyensúlyozottan és határozottan állt hozzá. A túlzásokat és a kiemeléseket kerülte, elsősorban a kellemes, de korántsem unalmas zenehallgatásra fektette a hangsúlyt, ahogyan az ősmodell is.

Próbáltuk kihozni a sodrából hevesebb zenekarokkal, mint a Megadeth vagy a Slayer, még a Kraftwerket is bevetettük, és valamelyest sikerült is, de inkább a kizökkenteni szót használnánk. A B osztály persze a segítségünkre volt ezeken a vehemensebb zenéken, nem is állítjuk azt, hogy kevés lett volna a teljesítménye, vagy bizonytalan a karaktere, de azt be kellett látnunk, hogy az A1 elsősorban nem ilyen műfajokra termett. Sokkal jobban szerette a minőségi felvételeket, a finom hangszerelést, a szép íveket, amelyekkel nagyon gondosan, tapintatosan bánt, de kellően határozottan ahhoz, hogy az adrenalinszintünk megnövekedjen. A direkt kapcsolóval lényegében "megdupláztuk" a hangerőt, viszont némi nyersességet és minőségromlást tapasztaltunk, így ezt a módot csupán akkor preferáljuk, ha szimplán szórakozni szeretnénk, esetleg a hangfalunk érzékenysége alacsony. Mindenképpen hasznos dolog, de a Musical Fidelity ebben az esetben az A osztály előnyeire fektette a hangsúlyt, és a tervezők mindent meg is tettek azért, hogy ezt ki is aknázzák.

Tapasztalataink alapján ez lazán sikerült nekik, bár biztosan rengeteg munka áll mögötte, hiszen a kézzelfogható tisztaság végig adott volt, a tartományokat egyformán kezelte, és lényegében nem keresett kibúvót semmilyen feladat alól. A gyorsasága is példaértékű volt, tehát ugyan kiegyensúlyozott, de egyáltalán nem volt lomha a hangzása, inkább gördülékeny, gyorsan magával ragadó és kellően érzéki. Egy kis melegséget még el tudtunk volna képzelni és a basszus terén is valamivel többet, de eleve a hangfalaink sem a mélytartományban jeleskednek elsősorban, hanem magának a zenének a mélységét tárják fel, amiből jelen esetben is bőven kaptunk. A cintányérok nagyon tisztán szólaltak meg, semmi elmosódást nem tapasztaltunk, ahogy az akusztikus gitárnál sem, pedig az nem egyszer nagy sebességbe, virtuozitásba váltott. Az énekhang selymességét és természetességét is mindenképpen ki kell emelnünk, hiszen Shirley Bassey hangja megfiatalodott, ugyanakkor elég érett is maradt az aktuális dalhoz. Minden szösszenet ott volt, mégsem vált az előadás túl precízzé, de az biztos, hogy egyetlen részletet sem hagyott elveszni. Szerette a monogámabb szerzeményeket ugyanúgy, mint a nagyívű dalszerkezeteket is, hiszen abban az esetben is minden erőlködést nélkülözve rajzolt hatalmas és szép teret.

Szerencsére a blues rajongóinak sem kell majd semmit nélkülözniük, bár karakteréből adódóan inkább Gary Moore állt hozzá közelebb, mint Hooker, és Claptonnál is inkább az Unplugged felvételt részesítette előnyben. Nincs min csodálkozni, hiszen ilyen tiszta karakterű erősítő jellegébe egyszerűen nem fér bele az őserejű blues méltó átadása, bár ezen a téren is érdemes más hangfallal tenni egy kísérletet, gondolunk itt akár egy állványos Gato-ra, amelyeknél a karakter és a basszus nagyobb szerepet tölt be, viszont pontosság és részletezőképesség területén hasonlóan gondosan bánnak a zenével.

Összegzés, végszó

A Musical Fidelity A1 a külsejével és az ideológiájával visszarepített minket a hifi ős és egyben hőskorszakába, amikor a zenehallgatás mindenki otthonában alapvető, egyértelmű volt még. Formaterve ma is megdobogtatja a már középkorúvá érett, sztereó zenehallgatást pártolók szívét, de nem gondoljuk azt, hogy a fiatalabbak befogadóképességén kifogna. Az ő ízlésüknek inkább csak akkor fog megfelelni, ha zenei ízlésük már kellően kiforrott, viszont a negyvenes-ötvenes korosztály biztosan örömmel látja majd a szekrényén vagy polcán ezt az erősítőt, aminek teljesítménye bőven elég a minőségi és kellően hangos élvezethez, a tisztasága a topológiájából eredően adott, használata meg egyszerű. Az biztos, hogy nem szabad szó és meghallgatás nélkül elmenni a Musical Fidelity A1 mellett, mert azon kívül, hogy visszahozott egy darabot a gyerekkorunkból, a minőségére továbbra is csak pozitív jelzőket mondhatunk.

1 2

Következő oldal >