Harman Kardon MAS 100 mini hifi rendszer teszt

Kockulás a négyzeten

2011. május 18., szerda, 16:40

Harman Kardon MAS 100 MAS100 digitális erősítő sztereó mikro hifi mini hifi hifi

Szemből nem látunk mást, mint egy hangerőszabályzó gombot és egy vékony bemetszést az előlapon. A hátlapon csatlakozók erdeje áll kontrasztban az előlap egyszerűségével. A kettő között pedig egy ismerősen csengő hívószó nyer új értelmet. A MAS 100 nem csak forrásaiban de erősítőjében is digitális. A gép lelke egy 2x65 W-os digitális erősítő, aminek jele csupán a legvégső állomáson, a hangszórók előtt veszíti el digitális jellegét, és alakul a membránok lengetésre alkalmasabb hullámformává. A zene forrása lehet a gép maga, annak CD-jével, rádiójával, de lehet számtalan digitális vagy analóg forrás is.

A vizuális élmény dicsérete

A kocka, pontosabban téglatest vizuális hatásához nincsen szükség végletekig csiszolt 90°-os élekre. Az egymással derékszögi viszonyt ápoló felületek találkozását le is törhetjük, ívelhetjük, akár egy dobókocka esetében, itt sem feltétlenül veszítjük el a szögletes tömb élményét. Valahogy így van ez a HK MAS 100 esetében is, ami minden oldalán finom ívekkel rejti élét, mégis megőrzi a szögletes formák határozottságát és erejét.
A MAS 100 szürkesége a 2001 Űrodüsszeia monloitját idézi, annak sarkai nélkül. Azt a szinte megfoghatatlan, de nagyon is valós tömeget aminek a puszta látványa is megbabonázza a nézőt. Látszólag két külön komponenssel van dolgunk. Valójában a két elem egy elválaszthatatlan egység két része, adat és tápkábellel összekötve. A napjainkban ismét éledező divat tartalmát vesztette, hiszen a két részegység nem csak működésképtelen egymás nélkül, de a rövid kábel miatt még a polcon való elhelyezésükkel sem kísérletezhetünk. Az előlap szinte teljesen sima. A felső egységen egy vékony bemetszés, a CD nyílás bontja meg a lakkfekete műanyag felületet. Az alsó egység sötétszürke fém felületét a hangerőszabályzó gyűrű alakja uralja, a márkára jellemző belső világítással. A hangfalak lakkfekete oldalúak, sőt még alsó felületük is ebbe a nemes festésbe burkolódzik. A hangdobozkák teteje azonban az erősítővel megegyező, sötétszürke fém felületet kapott. Meggyőző, elegáns, feltűnősködéstől szinte tökéletesen mentes dizájn jutott a MAS szériának.

A MAS 100 sokoldalúságáról jól árulkodik annak hátlapja. A vezérlő komponensen találunk két sztereó be- és egy sztereó kimenetet. Mellettük egy ma már ritkaságnak számító lemezjátszó bemenet is van, természetesen földelő ponttal kiegészítve. A modern oldalon megtalálunk 2 db optikai és még 2 db koaxiális digitális bemenetet, sőt egy digitális kimenetet is. A legújabb elvárásoknak megfelelően pedig, itt van még egy USB és egy iPod dokk csatlakozó. Mivel a készülékből nem maradt ki a tuner sem, itt van a koaxiális antenna csatlakozás is. Egyedül a hálózati csatlakozásokat, a WiFi-t és az RJ45-öt hiányolhatjuk, már amennyiben ezekkel élni szeretnénk. Itt egy kicsit gyorsan védelmembe is venném a készüléket, mivel annak 4 db közvetlen digitális hangbemenete is van, vagyis egy tetszés szerinti DLNA kompatibilis eszközzel kiegészülve, a hálózatos tartalmakat is kiélvezhetjük a MAS 100-on. Így a teszt alatt én magam is használtam hálózaton elérhető tartalmakat, többek között DLNA kompatibilis médialejátszón és T-Home IPTV set top boxon keresztül. A csatlakozások sorának pedig ezzel még nincs is vége, hiszen az előlaphoz közel, a gép jobb oldalán a fejhallgató csatlakozó felett van egy további analóg bemenet és egy extra USB port.

És akkor megszólalt!

Ha már mindenféle jelforrást bedugdostunk, hallgassunk is valamit! A MAS megszólal, az ember elhallgat. Valahogy így jellemezném az első élményt. A dinamika, közvetlenség és energikusság valósággal sokkol. A zenei teszt egy igazi kaland volt. Az első ami feltűnik a rendszer hangjában, az a rendkívüli közvetlenség, direktség. Mindezen felül a gép energiája és rendezettsége, első hallásra szinte hihetetlennek tűnik. Ekkora gépből ilyen hangzás nem szokott előbukkanni. A mély energikus, precíz és csodásan elkülönült. Ám éppen ekkor, amikor a mélyek hatalmas energiával és pontossággal törnek elő az apró dobozokból, a középtartomány teljesen érintetlenül teszi a dolgát. Az énekhangok és gitárok tökéletesen függetlenek maradnak a legmozgalmasabb pillanatokban is. Nem ingatja meg a rendszer erejét a zene összetettsége. Akár nagyobb hangerőn, akár finoman lehalkítva, ugyanazt a minőséget kapjuk, hangoskodás vagy elhalás nélkül. Ráadásul a hangerő példás finomsággal szabályozható. Mégis, mintha valahol egy oszlop mögött ott bujkálna valami kisördög, készen állva, hogy megtörje az élményt, megrontsa a varázslatot.

Tori Amos arconköpött?

Az első meghallgatás könnyűzenével történt, így a finom részletek megismerése a teszt hátra lévő részében apránként zajlott le. A teszt első felvonása egy szándékosan könnyűnek választott feladat volt. Vangelis Pulsar című műve egyszerű, egy digitális erősítő által könnyen reprodukálható darab. A várakozásoknak megfelelően, a mű hibátlanul szólalt meg. Meglepetést csak az okozott, hogy a sokat hallott és igazán elkoptatott, évtizedeken át kliséként használt zene megérintett és elbűvölt. Vangelis mégsem annyira kommersz? Egy jó nagy ugrással Tori Amos következett, aki dal közben nemes egyszerűséggel arcon köpött. Mintha fülem lett volna maga a mikrofon, ami ének közben olyan intim közelségbe kerül, amire hallgató közönség önmaga soha nem vállalkozna. Donad Fagen Snowbound című felvétele volt a következő meglepetés. Valahogy eddig nem tűnt fel, hogy mennyire élvezetes a gitár ebben a dalban. A Tomorrow's Girls című dal egy pillanat alatt a 80-as évek amerikai könnyűzenei világába repít (pedig a dal a 90-es években született). Egyszerre igényes és könnyen emészthető. Felidézi az élénk színekből, és egyenletesen bevilágított terekből építkező filmeket és zenei videókat, ahol nem volt különbség elő- és háttér között, ahol a főhős üres mosolya még megnyugtatóan hatott. A Squirrel Nut Zippers ripsz-ropsz felszámolta a mosolygós ám de álmoskás ködöt. A Baby Wants a Diamond Ring úgy szólt, hogy levegőt venni is nehéz volt mellette. Nem jutott másnak hely mint az együtt dúdolásnak és a Pappapapadapp-oknak. Észveszejtő játék ez ami elragad és visz magával, nem eresztve egy pillanatra sem. Az album végén hirtelen sötétség támad a szobában. Kimerítő élmény ez a fajta zene ilyen közvetlenül hallgatva.

Belépve egy másik világba, a Fight Club zenéje és hanghatásai hangoskodás helyett monumentális erővel rázzák a szobát. Valahogy nehéz elhinni, hogy mindez két kis hangfalból tör elő. Mélyládáknak is becsületére válna ez az erő és még a komolyabb daraboknak is dicsőség, ha ennyire képesek a hangot visszaadni a döngés és fals dobozos morajlás helyett. Ez a rendszer olyannyira közvetlen, hogy azt bizony szokni kell. A hallgató helységből kilépve, két szobányi távolságból kezd hasonlítani arra amit más modellek nyújtanak két méterről. Valami, a közvetlenség által okozotton kívüli feszültség mégis ott van a levegőben.Ezt a feszültséget az Everything but the Girl hozta igazán felszínre. A Love is Strange egyszerre volt jelen a szobában és valahol megtévedve a levegőben. Minden nagyszerűsége ellenére a rendszer valahol a magasban elveszít egy csipetnyi kontrollt. E a tulajdonsága leginkább a felső tartományban is komplex felvételeket sújtja, de azokat is inkább olyankor amikor a forrás minősége nem a legkiválóbb. Úgy is mondhatnánk, hogy a MAS nem éppen megbocsájtó a tökéletlenséggel szemben. Az előadásmód néha kicsit hűvös, hiányzik belőle az analógos, kissé hamiskás melegség. Nem simítja el az éleket és nem fedi el a részleteket, ezzel pedig nem csak ad, de követel is. Olyan módon, olyan aprólékos hűséggel igyekszik közvetíteni a zenét, hogy hamar megmutatja a felvételek gyengéit is.
Így végül vissza is tértünk a történet elejére, ahol még valamiféle negatívumként tűnt fel a hálózatos lejátszás hiánya. Ugyanakkor ha megnézzük, hogy a DLNA vagy hasonló rendszerek által közvetített zenék 95%-a MP3, ami egy igencsak veszteséges és elavult, a zenének sokat ártó formátum, mindjárt megértőbbek leszünk. Ezek után csak egyet nem értek. USB csatlakozón keresztül miért csak veszteségesen tömörített formátumok lejátszásra van lehetőségünk, miért nincsen FLAC opció?

Tetszik vagy sem?

A MAS 100-ról csak elismerőleg tudok szólni. Bár nem lehetetlen belőle zavaros hangzást előcsábítani, ez javarészt azonban a felvételek keverésének vagy tömörítésének tudható be. Vagyis a legfőbb akadály ami a zeneélvezet útjába gördülhet az épp maga a pozitívan értelmezett minőség. Nem kétséges, hogy lehet digitális erősítőt jobbat csinálni, magam is láttam rá példát 10x, illetve 100x magasabb értéket mutató ártábla kíséretében. Bár egy tipikus, már nem kommersz, hanem igényes kompakt hifi árának jó másfélszeresét kell letennünk az asztalra a kis szerkezetért, értékben bőségesen többet kapunk, mint amennyivel többet kiadunk. A MAS 100 az egyik legolcsóbb csúcshifi.

1 2

Következő oldal >