Cambridge Audio Evo 300 hálózati sztereó erősítő teszt

2026. szeptember 2., szerda, 00:05

Cambridge Audio audio hifi erősítő hifi erősítő sztereó erősítő hálózati erősítő Cambridge erősítő erősítő teszt hifi erősítő teszt sztereó erősítő teszt hálózati sztereó erősítő hálózati erősítő teszt

Amikor a Cambridge Audio Evo 300 helyet foglalt a szerkesztőségi meghallgató termünkben, mindannyiunkban jelen volt egyfajta egészséges kíváncsisággal vegyes szkepticizmus. Az "all-in-one", azaz a mindent egyetlen dobozba sűrítő hálózati sztereó erősítők piaca az elmúlt években elképesztő fejlődésen ment keresztül, ám a vájtfülű audiofilek körében még mindig tartotta magát az a tradicionális nézet, miszerint az igazi hifi élményhez kizárólag különálló egységek - külön hálózati lejátszó, dedikált D/A konverter, valamint független elő- és végerősítő - vezethetnek. A brit gyártó azonban az Evo sorozattal már korábban is megmutatta, hogy képes feszegetni a kényelem és a high end hangminőség közötti határokat, a családi hierarchia csúcsára érkező Evo 300 pedig azt a merész célt tűzte ki maga elé, hogy végleg eloszlassa a kételyeinket.

Mire elég 2x300 W/8 Ohm (2x550 W/4 Ohm), ha azt a Cambridge Audio csinálja egy streaming egységgel párosítva? Az Evo 300-zal nagy fába vágta a fejszéjét, olyan örökséget vett át az elődöktől, amit nehéz lesz felülmúlni főleg, ha a megszokott félvezetős megoldás helyett D-osztályt használ az erősítő fokozatában, ami némi lenézéssel kombinált fanyalgást idéz elő az "értő" hifisták körében. A kinézet és a specifikáció számunkra nagy reményekre adott okot, villámgyorsan be is kötöttük a rendszerünkbe.

Felépítés, használat közben

A csomagolás kibontása után egy olyan készülék tárult elénk, amely azonnal lenyűgözött bennünket formatervezésével és minőségi anyaghasználatával. A letisztult, skandináv és brit dizájnelemeket ötvöző alumíniumház, a cserélhető fa hatású, modern és cserélhető oldallapok, valamint az előlapot domináló, nagy felbontású színes kijelző mind arról árulkodnak, hogy a mérnökök nem kötöttek kompromisszumot. A kétfokozatú, koncentrikus hangerő- és forrásválasztó tárcsa finom mechanikai visszajelzése már az első érintésre azt az érzetet keltette bennünk, hogy egy prémium kategóriás műszerrel állunk szemben. Nem bízhattuk a véletlenre a dolgot: a tesztidőszak alatt heteken át nyúztuk a készüléket különféle hangsugárzókkal, kábelekkel és műfajokkal, hogy teljes képet kaphassunk a képességeiről.

Mielőtt a hangzásbéli tapasztalatainkra térnénk, érdemes felidéznünk, mi rejlik a szálcsiszolt házának mélyén. A gyártó saját fejlesztésű, elismert StreamMagic platformjának legfrissebb generációja felel a hálózati funkciókért, amely tesztünk során pillekönnyen és sziklaszilárdan kezelte a nagyfelbontású veszteségmentes streameket, legyen szó TIDAL Connectről, Spotify Connectről, Qobuzról vagy a Roon ökoszisztémába való integrációról. A digitális-analóg konverziót egy csúcsminőségű ESS Sabre ESS9038Q2M DAC chipre bízták a tervezők, amely bőséges részletezőképességet és rendkívül alacsony torzítást garantált papíron.

A végerősítő szekcióban a Cambridge Audio a modern D-osztályú architektúra mellett tette le a voksát - Hypex NCORex - ám azt a saját szájíze szerint finomította és hangolta be. A bőséges teljesítménytartalékok lehetővé tették számunkra, hogy a tesztelések során a legkülönfélébb impedancia-lefutású és érzékenységű hangsugárzókat kössük rá. A hangdobozok megszelídítése vagy meghajtása egyetlen pillanatra sem okozott gondot számára. A csatlakozási opciók terén sem szűkölködtünk, az analóg XLR és RCA bemenetek mellett a beépített phono fokozat, a digitális optikai és koaxiális aljzatok, valamint a HDMI ARC csatlakozó mind azt a célt szolgálják, hogy a készülék a modern otthoni audiovizuális központ szerepét is maradéktalanul betölthesse. A beállítási folyamat rendkívül zökkenőmentes volt; a mobilalkalmazás logikus felépítése és a gyors hálózati csatlakozás után percek alatt készen álltunk az elmélyült zenehallgatásra. Természetesen használhatjuk akár külső DAC-nak is, ha valaki abban látja élete értelmét és mellette speciális igényei vannak.

A mindennapi kezelhetőség szempontjából a Cambridge Audio mérnökei kitűnő munkát végeztek. A StreamMagic alkalmazás gyorsasága, a stabil hálózati kapcsolat és a tetszetős kijelző, amely a borítóképeket és a számadatokat kristálytisztán jeleníti meg, mind hozzájárulnak a prémium használati élményhez. Nem volt szükség órákig tartó trükközésre, macerálni sem kellett különösebben a beállításokat, a bekapcsolás pillanatától kezdve azonnal a zenére terelte a figyelmünket. Bizonyos esetekben igen jól jövő képességet is sikerült belecsempészni a szubkimenet lehetőségeibe, mégpedig, a fő hangszórók jelét is lehet vágni a mélytartományban a hangszórókimeneten, a jobb összehangolhatóság érdekében a szubládával. Azaz nem a teljes hangfrekvenciás sávot kapja meg, hanem be lehet állítani, milyen frekvencián vágjon a szűrő.

Tesztkörnyezet

Cambridge Audio 851A, Cayin MT45 MKIII erősítők, Topping D70S, iFi ZEN ONE, HOLO Audio Cyan2 DAC-ok, FiiO S15 streamer, Satori és JVC SP-EXD1 hangfalak, SVS SB3000 szubláda, AudioQuest Night Owl Carbon, FiiO FT7 fejhallgatók, Silent Angel N8 Pro switch, AudioQuest és QED kábelezés.

Hangminőség

A több hetes intenzív tesztelési fázis során fokozatosan rajzolódott ki előttünk az összetéveszthetetlen zenei arculata. Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalnunk a tapasztaltakat, akkor azt mondhatnánk: ez az erősítő a zene élvezetét helyezi minden más tényező fölé. Amikor a megszólalás finom részleteire figyeltünk, azonnal szembetűnt a folyékony, édes, gazdag rétegződésű magas és középtartomány. A legfelső regiszterek úgy nyújtottak elképesztő térinformációt és levegősséget, hogy közben nyoma sem volt bennük a D-osztályú erősítőkre néha jellemző karcosságnak, hidegségnek vagy szintetikus élnek. A magashangok finoman simogattak, selymes finomsággal simulva a zenébe, miközben a középtartomány olyan plaszticitással és textúrával csillogott, amely azonnal magával ragadott bennünket.

Ezt a varázslatos közép- és magassávot egy kellemesen meleg mélytartomány támasztotta alá. A mélyhangok nem a laboratóriumi, tűpontos, száraz és klinikai kontrollal jelentek meg, hanem sokkal inkább egy dús, analógos, kerek és megnyugtató alapot adtak a zenének. A basszusnak melegsége, súlya és teste volt, amely kellemes jelenléttel töltötte be a hallgatótermet, anélkül, hogy valaha is tompává vagy lassúvá vált volna a megszólalás.

Fel kellett tennünk azonban egy kritkus kérdést, teljes mértékben a steril, stúdiószintű "valóságot" adta vissza nekünk? Az őszinte válaszunk az, hogy nem. Amikor szigorú monitorozási szemszögből vizsgáltuk a hangot, meg kellett állapítanunk, hogy az erősítő ugyan nem teljesen közelíti a valóságot, kicsit becsapja a zenehallgatót, de ezt úgy teszi, hogy közben elcsábítja az embert a további zenehallgatásra. Finoman kerekítette a nyers, bántó éleket, dúsította a harmóniákat, és egy leheletnyi romantikus fátyollal vonta be a gyengébb minőségű felvételeket is. Ám ezt az illúziókeltést olyan mesteri szinten és olyan zenei ízléssel hajtotta végre, hogy egyáltalán nem tudtunk haragudni rá. Ez a karakter nem elfedte a részleteket, hanem ehetővé, élvezhetővé és varázslatossá tette azokat. Tesztelés közben újra és újra elhatároztuk, hogy "csak még egy számot" meghallgatunk, majd azt vettük észre, hogy éjszakába nyúlóan forgattuk a virtuális korongokat.

Ennek a finom zenei körvonalazásnak köszönhetően a hosszútávú hallgathatóság igen magas fokát tapasztaltuk meg. Semmilyen hallgatási fáradtság nem jelentkezett nála, még többórás, nagyobb hangerőn történő zenehallgatás után sem. Nem akart sokkolni, nem akart harsány akrobatikával lenyűgözni az első öt percben, hogy aztán fél óra múlva fejfájást okozzon. Ehelyett behúzott a maga organikus világába, és nem engedett el.

A tesztelést általában jazz zenék hallgatásával indítottuk, hiszen ez a műfaj kíméletlenül feltárja az akusztikus hangszerek színezékét és a térbeli elrendezést. Amikor elővettük Miles Davis, Bill Evans vagy éppen Diana Krall klasszikus felvételeit, azonnal otthonosan mozgott az intim füstös klubok világában. A nagybőgő húrjainak pendülése során a kellemesen meleg mélytartomány megmutatta a hangszer fa testének rezonanciáját. Nem egy papírvékony digitális kontúrt hallottunk, hanem egy hús-vér hangszert, amelynek valódi jelenléte volt a szobában.

A seprűs cinek megszólalása a folyékony, édes, gazdag rétegződésű magas és középtartomány ékes bizonyítékául szolgált. A fémlemezek rezgése nem sziszegő, szúrós zajként ért el hozzánk, hanem finoman lebegő, selymes mikrorészletek láncolataként. A szaxofon hangjában jelen lévő nádfúvós rezonanciák és a levegővétel finom zörejei olyan gazdag rétegekben tárultak fel előttünk, amiért az audiofilek rajongani szoktak. A zongorabillentyűk leütése után a hang lecsengése természetesen és puhán enyészett el a szoba akusztikájában. A jazz műfaján az erősítő csábító jellege valósággal virágzott: a zene nem gépies precizitással, hanem élő, lélegző szövetszerűséggel terült el előttünk.

Mark Knopfler és a Dire Straits

Nem maradhatott ki a repertoárból Mark Knopfler szólómunkássága, valamint a Dire Straits ikonikus albumai sem. Amikor elindítottuk a Sultans of Swing vagy a Private Investigations című dalokat a Dire Straits-től, majd átnyergeltünk Knopfler Tracker és Sailing to Philadelphia című lemezeire, ahol valósággal szárnyalt.

Knopfler legendás, ujjbeggyel pengetett Fender Stratocasterének és Gibson Les Pauljának tónusa csodálatosan telt és folyékony volt. A gitárhangok nem váltak szárazzá vagy túlzottan metszővé, a jól ismert dallamok olyan melegséggel és érzelmi töltettel szólaltak meg, amit ritkán tapasztaltunk ebben a kategóriában. A Private Investigations hirtelen dinamikai váltásainál az erősítő megmutatta, hogy a kellemes karakter mögött komoly tartalékok rejtőznek: a kisfordulatú finomságokból pillanatok alatt csaptak át a dobok ütései, miközben a lecsengések tiszták és rétegzettek maradtak. Knopfler karakteres, kissé reszelős énekhangja elképesztő intimitással jelent meg a két hangsugárzó között. A középtartomány gazdag textúrája miatt az énekes szinte karnyújtásnyira állt tőlünk, s az emberi hang minden apró rezdülése, melegsége átjött a rendszeren.

AC/DC

Kíváncsiak voltunk arra is, hogy miként reagál, ha levetkőzzük a finomkodást, és kőkemény rockzenével kínáljuk meg. Elindítottuk az AC/DC Back in Black és Highway to Hell című klasszikusait. Bár előzetesen tartottunk tőle, hogy a meleg és édes karakter elveszi a hard rock élét, kellemesen csalódtunk.

Angus Young torzított gitárriffjei megfelelő dögösséggel és energiával robbantak be a szobába, ám a sajátos védjegye itt is megmutatkozott, a gitárok felső-közép tartománybeli karcossága nem vált bántóvá vagy fülfájdítóvá. A lábdobok és a basszusgitár lüktetése a kellemesen meleg mélytartomány segítségével hatalmas tömeget adott a zenének. A ritmusszekció feszes volt, de nem szikár, inkább egyfajta gyomorig hatoló, öblös dinamikával bombázta a hallgatóságot. Brian Johnson éles, sivító éneke megőrizte karakterét, de a Cambridge finomított azokon a frekvenciákon, amelyek más rendszereken fél hangerő felett már szinte elviselhetetlenül vágják a hallószervet. Az AC/DC hallgatása közben tisztán megértettük, mit jelent a hosszútávú hallgathatóság igen magas foka: a rockzenét nem fárasztó, agresszív zajként, hanem sodró lendületű, örömteli energiabombaként élték át a füleink.

Hans Zimmer prágai koncertje

A dinamikai határok és a komplex terek tesztelésére az egyik legalkalmasabb felvétel Hans Zimmer prágai koncertje (Live in Prague). Ez a felvétel hatalmas kihívás elé állítja az erősítőket, hiszen a dobfelszerelések, a szimfonikus zenekar, a kórus, az elektromos gitárok és a mélyre menő szintetizátorszőnyegek egyidejűleg jelennek meg a színpadon.

Amikor az Inception (Eredet) vagy a Gladiator (Gladiátor) tételei megszólaltak, lenyűgözött bennünket térábrázolásával. A prágai koncertszínpad méretei pontosan kirajzolódtak a szobánkban. A filmzenék szubbasszus-közeli elektronikus effektusai bejárták a helyiséget; a kellemesen meleg mélytartomány itt nemcsak hallható, hanem fizikailag érezhető hullámként terjedt tova. A rezesbanda és a hegedűkar játéka során a gazdag rétegződésű magas és középtartomány gondoskodott róla, hogy a leghangosabb fortissimók közepette se mosódjanak össze a szólamok. A kórus tagjainak hangja külön-külön és egységes egészként is jelen volt. A felvétel monumentális ívei nem nyomták össze a hallgatót, az erősítő csábító eleganciája a legösszetettebb filmzenei orkán közepette is megőrizte a zenei egyensúlyt és az élvezeti értéket.

Beethoven szimfóniái

Nem hagyhattuk ki a tesztelésből a klasszikus zene óriását, Beethoven munkásságát sem. Meghallgattuk az 5. szimfónia drámai nyitótételeit, a 9. szimfónia grandiózus fináléját, valamint a zongoraversenyeket. A komolyzene hallgatásakor kritikus fontosságú, hogy az erősítő miként képes leképezni a nagyzenekar természetes dinamikáját és a hangszercsoportok tónusát.

Beethoven szimfóniáinál ismét megmutatta analógos, folyékony arcát. A vonóskar játéka nem egybeolvadt műanyag tömegként, hanem egyedileg lélegző, selymes hegedűk és mély tónusú csellók gazdagon rétegzett együtteseként szólalt meg. A csellók és nagybőgők futamai a meleg mélytartománynak köszönhetően megadták a beethoveni zenére oly jellemző sötét, drámai alaptónust és fenséges súlyt. A zongoraverseny során a szólózongora billentéseinek felharmonikusai tisztán, édesen és hosszú lecsengéssel lebegtek be a teret. Bár tudtuk, hogy egy szigorúan neutrális stúdióerősítő talán több szikár analitikus részletet mutatott volna meg a zenekari tagok kottalapozásáról vagy a székek nyikorgásáról, döntése - miszerint a zenei harmóniát és az egymásba fonódó dallamívet helyezi előtérbe - Beethovennél is tökéletesen bevált.

Külön szakaszt érdemel a tesztünkben az, ahogyan a gazdagon hangszerelt szóló hangszerek és az énekhang tolmácsolásában teljesített. A hifi tesztelések során gyakran tapasztaltuk, hogy sok erősítő kiválóan teljesít a szintetikus frekvencia-széleken, ám elvérzik ott, ahol az emberi fül a legérzékenység tekintetében a legkritikusabb, a középsávban, a vokális tartományban.

Az Evo 300 esetében az énekhangok reprodukciója egyenesen elvarázsolt bennünket. Legyen szó akusztikus balladákról, jazz-dívák finom suttogásáról vagy operaáriákról, a vokálok mindig testi valójukban, csodálatos jelenlétérzettel szólaltak meg. Az énekesek nem egy lapos papírfiguraként álltak a hangszínpad közepén, hanem háromdimenziós kiterjedéssel, melegséggel és érzelmi telítettséggel. A torkok rezdülése, a levegővétel finomsága és az énekhang természetes rezgése mind a gazdagon rétegzett középtartomány finomságát dicsérte.

Ugyanez a megállapítás érvényes a gazdagon hangszerelt szóló hangszerekre is. Egy szóló cselló, egy akusztikus gitár vagy egy telt hangú akusztikus zongora megszólaltatásakor az erősítő képes volt felépíteni a hangszer teljes akusztikus korpuszát. A hangszerfák rezonanciája, a pengetések lecsengése és a harmóniák dús egymásra rétegződése olyan organikus szövetet alkotott, amelyben öröm volt elmerülni. Az erősítő nem bontotta fel molekuláira a hangszereket, hogy aztán hideg anatómiai leletként tárja elénk őket; ehelyett egyben tartotta az egészet, kiemelve a muzsika lelkét és szépségét.

Rendszerbe integrálhatóság

A hosszú tesztelési hetek során több különböző karakterű hangsugárzóval is párosítottuk. Tapasztalataink szerint az erősítő sajátos, meleg és édes hangkaraktere rendkívül toleránssá tette a hangsugárzó-választást illetően. Az kissé nyers vagy túl világos, analitikus hangolású dobozokkal kifejezetten szimbiózisba lépett: a szikárabb hangsugárzókat feltöltötte életkedvvel és melegséggel, míg a természetes, doboztalan hangú monitorokkal az intimitás olyan fokát érte el, ami ebben az ársávban ritkaságszámba megy. Ezt az integrációt döntő mértékben támogatta a D-osztály megléte, egy pillanatra sem volt az embernek olyan érzése, hogy valamiről lemaradt, mert erőlködik valamelyik frekvencia sávban a végfokozat.

Konklúzió, ajánlás

Amikor elérkezett az idő, hogy becsomagoljuk és visszaküldjük a Cambridge Audio Evo 300-at, szokatlan csend telepedett a szerkesztőségi szobára. Mindannyian éreztük, hogy egy különleges készüléktől búcsúzunk. Az Evo 300 nem a steril mérések bűvöletében élő, jéghideg stúdiómérnököknek készült, akik a felvételek hibáit és a mikrofonok kábelzaját vadásszák. Ez az erősítő az igaz zenebarátok megszületett társa. A folyékony, édes, gazdag rétegződésű magas és középtartomány, a kellemesen meleg mélytartomány, valamint a gazdagon hangszerelt szóló hangszerek és az énekhang példás tolmácsolása mind egyetlen közös célt szolgáltak, a felejthetetlen zenei élményt.

Megállapítottuk, hogy ugyan nem teljesen közelíti a valóságot, kicsit becsapja a zenehallgatót, de ezt olyan végtelen eleganciával, stílussal és zeneiséggel teszi, hogy közben teljesen elcsábítja az embert a további zenehallgatásra. A hosszútávú hallgathatóság igen magas foka pedig garantálja, hogy a vele eltöltött órák nem fáradtsággal, hanem lelki feltöltődéssel zárulnak. A Cambridge Audio megalkotta a modern all-in-one kategória egyik legcsábítóbb képviselőjét, amely nemcsak a szemnek és a technológia szerelmeseinek nyújt élvezetet, hanem mindenekelőtt a fülnek és a léleknek. Ahogyan már más gyártóknál is láttuk, a D-osztály egyáltalán nem az ördögtől való kapcsolási megoldás, ebben az esetben pedig eszébe nem jutott volna az embernek, itt bizony ez szólalt meg a legnagyobb örömünkre.

Egyértelműen Ajánlott vétel.

1 2

Következő oldal >