Auris Fortino 6550 csöves sztereó erősítő teszt

Fortino - fortissimo!

2021. szeptember 4., szombat, 21:20

Auris audio hifi erősítő Auris Audio Auris hifi Auris erősítő hifi erősítő sztereó erősítő csöves erősítő erősítő teszt sztereó erősítő teszt hifi erősítő teszt csöves erősítő teszt

Az Auris a Fortino 6550 integrált erősítővel is bizonyítja, hogy egy jól megépített csöves 2021-ben is lehet a sztereó rendszerünk dísze, sőt több is annál. Miért? Átgondolt tervezés, kifogástalan megépítés és remek hang jellemzi - mi kell még?

Nem mindennap találkozik az ember olyan egyedi megjelenésű és különleges audio berendezésekkel, mint amilyenek az Auris műhelyéből kerülnek ki. A szerb gyártó fejhallgató erősítő/USB DAC-jának, az Euterpe-nek tesztelése során röviden már bemutattuk a manufaktúrát: a termékek a szomszédos Szerbiában készülnek, a cég alapítója Milomir Trosic, a kiváló képességekkel megáldott fejlesztő. Jelen tesztünk alanya a Fortino 6550, az Auris 50 W teljesítményű A/AB osztályú push-pull rendszerű csöves erősítője, amely - nem meglepően - 6550-es csőkészletre épül, az előfokban pedig ECC82 típusú kettős triódák dolgoznak. Manapság talán divatosabb választás a KT120 vagy a KT150, de megfelelő kapcsolás esetén a 6550-re építve több legenda is született már, jók tehát az előjelek.

Külső és belső jellemzők

Az Auris Fortino 6550 megjelenése pazar. Már első ránézésre is minőséget és exkluzivitást sugároz, kivitele igazán megnyerő: a nálunk járt példány körben fehér bőrborítást kapott, fedőlapja pedig diófa borítást, de fekete/dió változatban is kapható.

Az A osztályú előerősítő fokozatban 4 db válogatott ECC82, a végfokban pedig 4 db (csatornánként 2-2) ugyancsak válogatott 6550-es cső dolgozik. A teljesítmény 50 W, mindezt az erősítő A/AB osztályban, push-pull üzemmódban nyújtja. Az Auris megadta a módját, a csövek nemcsak a sorrendjüknek megfelelően számozott dobozokban érkeztek, de még egy logózott kesztyűt is mellékeltek hozzájuk. Ha már a csöveknél tartunk, nagyon fontos pozitívum az auto bias, ezért ha a csövek megfelelően párba válogatottak, akkor a Fortino 6550 lényegében gondozásmentes. Nem létezik hideg üzemű csöves erősítő, de a használat során úgy találtuk, hogy az Auris nem melegedett különösebben, nem volt forró, és nemcsak azért, mert szabadon állt. Tapasztalatunk szerint a bemelegedés mintegy háromnegyed órát vesz igénybe. Néhány technikai adat: az erősítő tömege 19,5 kg bemeneti impedanciája 100 kOhm, a frekvencia-átvitele 17 Hz-30 kHz (± 1,5 dB). A csövek előtt egy hasznos kis rács található, a trafók hátul ágaskodnak, amivel el is árultuk, hogy alanyunk nem orrnehéz. Négy tüske biztosítja az elcsatolást (alátétek is járnak hozzájuk) a fenéklemezen két ventilátor tudja kifújni a meleg levegőt, ha szükséges.

A transzformátorok a Trafomatic gyártmányai és fehér festést kaptak, így teljes harmóniában vannak a körbefutó bőrborítással. A Fortino a letisztultság jegyében született, az előlap puritán, de roppant elegáns az itt található három kezelőszerv (be/kikapcsoló, hangerő, bemenetválasztó) süllyesztett elhelyezése. A bekapcsolást egy szokatlan színű sárga LED jelzi, ami erős fénnyel világítja meg az állvány/polc talapzatát.

A hátlap is nélkülöz minden felesleges sallangot, 3 pár vonalszintű RCA bemenetet (Line 1, 2, 3) és 1 pár RCA kimenetet (Line out), a 4 és 8 Ohm-os hangsugárzók csatlakoztatást egyaránt lehetővé tevő aljzatokat és az IEC aljzatot találjuk rajta. Az alumínium távirányító csak hangerőszabályzási és némítási funkciót kínál, a bemeneteket a készüléken, kézzel kell váltani. Összességében a Fortino 6550 megépítése makulátlan, sugárzik felőle a luxus minőség. Két negatívumot azonban meg kell említenünk: az árkategória fényében az RCA aljzatok egyrészt lehetnének jobb minőségűek (robusztusabbak), másrészt szerelhették volna őket távolabb egymástól, mert így a kifejezetten nagyméretű RCA csatlakozók nem, vagy csak nehezen férnek el.

Tesztkörnyezet

Az Auris Fortino 6550-et a tudásához képest a lehető legjobb környezetben akartuk próbára tenni, ezért a tesztelésre az AudioMe meghallgató szobájában került sor, amely akusztikailag kezelt, benne dedikált tápösvény, AudioQuest kábelek és Niagara 7000 tápszűrő segítette munkánkat. Ezek együttesen egy olyan bázist képeznek, amely biztosítja a tesztelt berendezések optimális működését. Az AV-Online által korábban már tesztelt Krell Vanguard Streamer/DAC és Usher Audio Dancer Mini-X Diamond állványos hangsugárzók voltak a kísérő készülékek, a kábelezés AudioQuest Fire RCA, William Tell Zero hangsugárzó- plusz Saturn jumper és Hurricane tápkábelekből állt. A meghallgatás tehát ezzel az összeállítással indult, de a tesztfolyamat közben alkalmunk nyílt próbát tenni az AudioQuest legmagasabb kategóriájú Dragon Source és Dragon HC tápkábeleivel is és azok olyan hangminőség ugrást eredményeztek, amely több szempontból, legtöbbször csak komponensek cseréjével érhető el. Cikkünk az Auris Fortino 6550-ről szól, de ezen tapasztalat mellett nem mehetünk el szó nélkül és a tesztelés második felében az egyébként kiváló Hurricane-ekhez nem is tértünk vissza, pedig a Dragon-ok értékükben felülmúlták az elektronikákat. Továbbra is ugyanazok a berendezések szóltak persze, de a Niagara 7000-nek és a Dragon HC/Source kábeleknek köszönhetően a Krell Vanguard és a Fortino 6550 táp oldalról maximálisan ki lett szolgálva.

Meghallgatás

Hugh Masakela: Hope koncert lemezéről az első zeneszám, az Abangoma intrójában a lábdob megszólalása már rögtön jelezte, hogy a Fortino 6550 messze a súlycsoportján felüli produkcióra képes, amit a basszusgitár és a pergődob megérkezése csak fokozott, remekül megteremtve a hangulatot. És ez itt a lényeg, a hangulat, mert a lánc azonnal kedvet csinált a további zenehallgatáshoz! A harmadik szám (Nelson Mandela) is azonos dinamikával szólalt meg, a vokál természetes volt, nem voltak zavaró, bántó éles felhangok, de ennek nem az az oka, hogy az Auris elkenné a részleteket, sőt, a felbontás igencsak kiemelkedő és nemcsak csöves szinten, de ehhez az erősítőnek természetesen be kellett melegednie. Hiába modern a megjelenés, attól, hogy átléptünk a huszonegyedik századba, a jó öreg elektroncsövek ettől még mit sem változtak. De a bemelegedés (mintegy 45 perc) után megjött a dinamika, a tér, a transzparencia, a felbontás, a ritmika és minden, ami miatt szeretjük a jó zenét, és amiből a Fortino 6550 nagy adagokban részesített minket.

Vannak pillanatok, amikor egy adott árkategórián belül nyújtott produkció annyira a helyén van, hogy a tesztelés hamar élvezetes zenehallgatássá alakul, most is ez történt. A fúvósok és a vokál tökéletesen pozícionáltak, a közönség együtt éneklésével, a tapssal az atmoszféra megteremtése hibátlan, az elektromos orgona hangja és a visszafogottan alkalmazott zengető és visszhang effektek tökéletesen beleillettek az összképbe. Úgy voltak külön választhatók az egyes hangszerek, hogy mindez nem egy szuper analitikus steril rideg közeget teremtett, hanem minden egy bársonyos, enyhén meleg textúrába lett öltöztetve, de úgy, hogy a sávszélek sem vesztek el és a hang sem vált csöpögőssé vagy túlzottan romantikussá. Csöves erősítőt hallgattunk, de a csövekhez köthető előítéletek és sztereotípiák szertefoszlottak, mert csak azt kaptuk a technológiától, amiben nagyon jó és nem azt, amiben kevésbé. Nem győzzük kiemelni a lábdobot és a pergődob dinamikáját, ehhez a produkcióhoz általában nagyon nagy teljesítményű és stabil végfokok kellenek! A Fortino persze csöveshez képest tényleg nagy teljesítményű a maga 50 wattjával, de az első dolog, amire kíváncsiak voltunk az, hogy ez mire elég a valóságban és pont azért kezdtük a kritikus meghallgatást a Hope-pal, mert azon túl, hogy egy etalon felvétel, a legtöbb mai albumhoz képest sokkal halkabb, így rögtön próbára is tettük vele valamelyest az erősítőt. A konklúzió az, hogy nem tudtuk elfogyasztani! Sőt, ahogy növeltük a hangerőt, a hangfal is még jobban sziporkázott és egyértelműen kiderült, hogy a csendes, andalító muzsikálás mellett a koncert hangerő felé haladva sem jön zavarba. A hangkép a basszusok terén sem hagyott kívánnivalót maga után, azok nem váltak dünnyögőssé, definiálatlanná, mindennek megvolt a teste. Különösen a Languta-ban vált ez nyilvánvalóvá, ahol a bevezetőben a trombita belépése előtt az érintő nélküli basszusgitár adja az alapot. Nemkülönben a háttérben a vokálhoz és fúvósokhoz hasonlóan a ritmusgitár pozíciója is hibátlan volt. A lemez végigment, egészen a Stimela-ig, ami méltó befejezése volt az albumnak. Az ekkorra már teljesen bemelegedett erősítő sziporkázott, a hangfalak "eltűntek a szobából", csak a színpad maradt: a tér minden irányba kiterjedt, torzításnak nyomát sem éreztük, a lábdob ütött, a szaxofon és a trombita levegős volt, a szintetizátor alap, a kolomp, a ritmusgitár mind fantasztikusan szóltak, páratlan összhangot teremtve.

Élő felvétellel kezdtük és azzal is folytattuk: Michel Petrucciani Trio: Trio in Tokio. Erről a lemezről a Cantabile a kedvencünk. A "cantabile" egy zenében használt előadási utasítás, jelentése: "énekelve, a dallamot kidomborítva". Hangszeres zenében azt a stílust jelzi, amelynek célja az emberi hang imitációja, itt pedig pontosan ez történik, Petrucciani tökéletesen oldja meg a cantabile-t, miközben a játékosság, a könnyedség árad a zenéjéből. Zongorajátékát Steve Gadd (dob) és Anthony Jackson (basszusgitár) kíséri - mesterien. Jackson 6 húros Fodera Anthony Jackson Contrabass basszusgitárjának hangjai ebben az előadásban nem folytak egybe, hanem kottázhatóan szóltak, de ez csak a legjobb összeállításokra jellemző, több alkalommal hallottuk már megfolyni. Ahogy Petrucciani elmerült a szólóban, fortissimo-ig fokozta a hangerőt, de a társak figyeltek az utolsó ütemre, majd hibátlan időzítéssel visszatértek a témához és a közönség mindezt tapssal jutalmazta, egészen frenetikus volt. Gadd az egész lemezen a háttérben maradt, játéka egyetlen pillanatra sem vált öncélúvá és Jackson is - aki ugyanolyan mestere a saját hangszerének, mint Gadd - meghagyta a rivaldafényt Petrucciani-nak, aki le is aratta a babérokat.

Az élő koncertek atmoszférájának megteremtése olyannyira ment ennek a kombónak, hogy maradtunk ezen az ösvényen és nagyon élveztük. Frank Sinatra: Sinatra At The Sands lemezén Count Basie és zenekara játszik, a karmester pedig Quincy Jones. A bemelegedett berendezések olyan hangulatot varázsoltak a szobába, ami miatt a "hifizés" értelmet nyer, de abban az értelemben, amiről annak valójában szólnia kellene, a zenéről, annak hangulatáról, az atmoszféráról. Come Fly With Me, I’ve Got You Under My Skin, Fly Me To The Moon - csupa olyan dal, melyeket később százszámra dolgoztak fel, és amelyek esetleg "audiofil" kiadásban is elérhetőek, de az, amit itt hallottunk, az maga a forrás, mégpedig Sinatra első élő lemezfelvétele. A megszólalás minden ízében hozta a korszakot, Sinatra sziporkázott, a zenekar és Quincy Jones non-plus ultra, a lánc pedig "csak" elénk tárta mindezt, de olyan nemes egyszerűséggel, hogy szinte elhittük, hogy ennek így kell lennie. Nem mindig van így persze, tud ez a lemez gyengén is szólni, de itt mintha időgépben ültünk volna. Lenyűgöző!

Egyszerűen nem lehetett abbahagyni az élő felvételek hallgatását, ezért Diana Krall: Live in Paris lemezéről következett a Case of You. Záró szám lévén a végén felzúg a vastaps, de még hogy! A taps előtt azonban egy nagyon korrekt előadást hallottunk, a zongora teljes életnagyságban szólt, nagyon szépen gördültek a hangok. Krall éneke érzelmekkel teli, a rákevert visszhang pont elégnek tűnt, a sziszegés nem volt zavaró, a reccsenések, a közönségből hallatszó neszek, köhécselések mind-mind ott voltak, amitől tényleg élővé vált a felvétel. Ekkor állapítottuk meg, hogy ez a rendszer tényleg az élő előadások tolmácsolására született.

Ideje volt azonban végre stúdiófelvétellel is próbára tenni a Fortino 6550-et és ha már nem élő koncert, akkor jöjjön egy remaster, de abból egy olyan, ami tényleg jól sikerült és basszus szempontból igencsak próbára teszi a rendszereket! Brian Bromberg: It’s About Time (The Acoustic Project) lemezéről a One for the Woofer nemcsak a címében teszi ezt, hanem az első hangtól kezdve küldi az energiát a mélyhangszórókra. A pergődob, a kiállások, maga a bőgő sebessége egyaránt kiváló, a hang gyors, kontrollált, nem vesztek el a részletek sem, de ez volt az első olyan zeneszám, ahol érezhető volt, hogy léteznek azért még kontrolláltabb, gyorsabb erősítők a Fortino-nál, de csövesben és az árkategória figyelembevételével aligha. Fontos hozzátennünk, hogy itt sem volt hiányérzetünk, pusztán azt a végső sebességet nem kaptuk meg, amire a legjobb "nem csöves" erősítők képesek - nyilván a hangsugárzó is a határain dolgozott. A hajtás és a hangerő tekintetében azonban nem érheti szó a ház elejét, a kezdeti meglepetés után ekkorra már mi is tudtuk mi vár ránk, de jól esett újra behúzni a pipát.

Klasszikus nagyzenekarra váltottunk és mivel a szett mindeddig tökéletesen muzsikált, a legnagyobb lelki nyugalommal választottuk Rimszkij Korszakov Seherezadé szvitjének 4. tételét. Nem is csalódtunk, a rendszer a szólóhegedű andalító hangjától, a hárfán át a pergő harminckettedeket játszó trombitákig, harsonákig, az üstdobig, minden hangszert egyaránt hihetetlen természetességgel és valósághűen szólaltatott meg, a hegedűn játszott kettősfogások és üveghangok igazi élményszámba mentek. A remek, de nem túlzóan analitikus felbontóképesség miatt szinte beláttunk a színpadra a zenészek közé, a tér minden irányban, főleg széltében nagyon kiterjedt volt, de csak az szólt oldalról, aminek onnan kell szólnia, persze mélységében is megnyílt. Fontos, hogy a hangzás soha nem vált fárasztóvá vagy művivé, és a pergő, gyors szólamok is tempósan, ritmusosan szólaltak meg, jelezve, hogy 50 wattos csöves erősítő létére az Auris Fortino komoly erőtartalékokkal és nagyon jó ritmusjátszó képességgel rendelkezik. Persze a 50 W pont a duplája a "szokásos" push-pull 25-nek és ez hallatszik is, a Fortino a fortissimo alatt sem fogyott el.

Összegzés

Az Auris Fortino 6550 egy energikus, transzparens, jól kontrollált sztereó erősítő, amely nem fogja vissza a hangot, hanem kiszolgálja a forrást és a hangfalakat. A 6550-es csövek alapkarakteréhez tökéletesen illeszkedő kapcsolás, az, hogy nem akarták belőlük a lehetetlent megoldani, csak a maximumot kihozni igencsak bevált és ezzel egy roppant szerethető és, ne feledjük, luxuskivitelű, igazán szemet gyönyörködtető erősítő született. A Krell Vanguard ismét remek forrásnak bizonyult, az Usher Audio Dancer Mini-X Diamond pedig tökéletes szinergiában muzsikált az erősítővel, mintha egymásnak lennének teremtve. Nagyzenekart így odatenni monitor hangfalból még nem hallottunk - jóllehet nem egy pici hangfalról van szó, de végső soron mégiscsak egy állványos hangsugárzó szolgáltatta a zenét. A rendszer úgy szólt részletezően, hogy közben soha nem volt éles vagy bántó. Kiváló a ritmusjátszó képesség, megfelelő a kontroll, transzparens, barátságos a hangkép, amelynek köszönhetően a Fortino képes fantasztikus atmoszférát teremteni. Aki ebben a kategóriában keres erősítőt, az társra lelhet benne - örömmel jutalmazzuk Ajánlott Vétel elismerésel!

1 2

Következő oldal >