Wilson Exclusive Line EL-8 álló hangfal teszt

2018. május 7., hétfő, 13:50

Wilson audio hifi hangfal hangszóró hifi hangfal Wilson hangfal hangfal teszt hifi hangfal teszt Wilson hangfal teszt

Újra szerkesztőségünkben üdvözölhettük az egyre növekvő elismertségnek örvendő, jó ár/érték arányáról ismert Wilson hangfalak egy újabb párosát. A korábbi tesztjeinkben résztvevő belépő kategória képviselőivel ellentétben, az EL-8 már sokkal inkább a középkategóriába tartozik, melynek kistestvérével volt alkalmunk a közelmúltban megismerkedni, így kíváncsian vártuk, hogy mire képes ugyanazon technológia egy nagyobb testben.

Zavaros stílusok

Talán szakmai átok, talán pici tüske a szemünkben, de nehéz elvonatkoztatni tesztalanyunk nevétől, hiszen akaratlanul is az ultra high end hangfalgyártó ugrik be e név hallatán. És amikor ez történik, akkor bizony a jellegzetes, teljesen egyedi stílust képviselő hangfalcsodákat képzeljük magunk elé, ami talán az egyik legfontosabb részlet egy ilyen brand-nél. Ezt a fajta egységet és egyediséget egyelőre nem találjuk a Horn Distribution által forgalmazott Wilson hangfalaknál, de mindenképp a márka védelmében említjük meg, hogy egy friss gyártóról beszélünk. A jelenleg már hat termékcsaláddal büszkélkedő Wilson különböző hangsugárzóiban itt-ott felfedezni más márkákból származó stílusjegyeket is, de az teljesen nyilvánvaló, hogy az Exclusive Line messze a legmutatósabb, és legigényesebb az összes közül.

Az EL-4 tesztje során már elismerően nyilatkoztunk a kidolgozásról és a dizájnról, de az EL-8 összhatása már csak a méretei miatt is jócskán felülmúlja azt. Az elegáns lakk fekete hasábok kicsomagolása közben az első feltűnő részlet azok csekély súlya volt. Nem kevés konkurencia akadt már a kezünkbe 360 000 Ft körüli összegért, de a nem egész 14 kg-os tömeg némi aggodalomra adhat okot egy állódoboznál, de, sosem ítéltük meg könyvet a borító alapján elvégre az EL-4 diétás súlya ellenére is remekül zenélt. A könnyűség előnye, hogy egy kartonban érkezett meg a pár EL-8, melynek külön felcsavarozható talp blokkjait, valamint a mágneses rögzítésű hangszóróselymeit is megtaláltuk benne, melyek felhelyezése után érdemes figyelni rá, mert kis túlzással, egy erősebb tüsszentéstől is lepottyanhatnak. A talpak kellően szélesek és vaskosak ahhoz, hogy stabil alapot adjanak a két fekete oszlopnak, de manapság ennél jóval olcsóbb hangfalaknál is alapfelszereltség a szintezhető, talpba rögzülő tüske.

Közelebbről szemügyre véve, ahogyan a kistestvérnél, úgy az EL-8-nál sem lehetett belekötni a kidolgozásba. Az MDF anyagú test tökéletesen mentes a hézagoktól és illesztésektől, a lakkozás minősége kifogástalan, a hangszórókészlet pedig ugyanolyan igényes kivitelű, mint az EL-4-nél, csak itt darabra és méretre is többet kapunk.

A 2,5-utas felépítésű hangdoboz 1-1 db 165 mm-es fáziskúpos mély/mélyközép, valamint egy 25 mm-es selyemdóm magassugárzóra bízza 40 Hz-20 kHz (+/-3 dB) közötti frekvencia-tartomány létrehozását, melyben komoly szerepe van a doboz hátulján található méretes reflexnyílásnak is. Szimpatikus kiegészítő a mellékelt hangoló szivacs, mellyel kordában tarthatjuk a basszusok mennyiségét, ha a szoba akusztikája, vagy éppen az ízlésünk úgy kívánja. A banándugót is befogadó csatlakozók nem alkalmasak dupla kábelezésre (ezt manapság egyre több gyártónál látjuk), de kategóriájához méltó minőségűek, egyszerűen és jól kezelhetőek. Ezen terminál eltávolításakor kicsit körülnéztünk az EL-8 belsejében is, ahol hasonlóan jó minőségűnek mondható keresztváltót, jól merevített csillapított belsőt találtunk, mint a kisebb modellben.

Meghallgatás

A teszt idejére egy 30 négyzetméter területű átlagosan berendezett szoba lett a Wilson EL-8 ideiglenes lakhelye, ahol is egy értékben tökéletesen passzoló rendszerbe sikerült bekötnünk, a Marantz PM8006 sztereó erősítő, és NA8005 hálózati lejátszó személyében. Az egyhetes bejáratási időszak alatt többször is felmerült a jogosnak tűnő kérdés, hogy egy ilyen szépre sikerült, elegáns hangfalpár miért csak ebben a színben kapható? Reméljük ez a jövőben majd változni fog, de addig is be kell érnünk a fekete verzióval, melynek már a bejáratás alatt is feltűnően húsos basszusai voltak egészen alacsony hangerőn.

Az "éles" teszt során többszöri próbálgatásra volt szükség az optimális beforgatási szög megtalálásához, de az EL-4-gyel ellentétben, itt már nem kellett a falhoz szorítani a hangfalakat, hogy testes mélyeket préseljünk ki belőlük. Randy Crawford - See line Woman című száma alatt nagyon kellemes, szinte már-már meglepően mélyre kúszó frekvenciák járták be a szobát, az énekhang hatásvadász módon, kissé dominánsan tört előre, egy csipetnyi plasztikus középfrekvenciával fűszerezve. A zongoraleütések jól szóltak, de testességében hiányt éreztünk, ahogy a gitárpengésekben is. A magashangok nagyon csillogóan és tisztán áradtak a selyem dómból, de még a Marantz semleges karaktere mellett is enyhén magasba húzott. Néhány kábel cseréjével próbáltuk meg elejét venni a jelenségnek (Nordost, Triangle, Inakustik), de alapvetően nem tudtunk változtatni rajta. Ugyanezt éreztük Lee Ritenour - All This Love című számánál ahol, enyhén színezettnek hatott a fúvós, a cintányérok, és csörgők pedig hasonlóan tisztán, de nagyon dominánsan szóltak. Ez hangsúlyozottan szubjektív vélemény, de mi jobban kedveljük a lágyabb, muzikálisabb, melegebb hangzást, ám van, aki kifejezetten az ilyen karaktert, stílust keresi.

Billy Cobham - Stratus című dalával igazán belecsaptunk abba a bizonyos lecsóba. Itt kezdett bebizonyosodni, hogy a Wilson EL-8 szereti a lendületet és megdöbbentő energiákat volt képes felszabadítani. A mélyhangszórók vad táncba kezdtek, és külön elismerésre méltó, hogy nyoma sem volt búgásnak, torzításnak, vagy bármiféle zavaró gerjedésnek. Nem a leggyorsabb, legmegfogottabb mélyeket szólaltatta meg, de igazi kanapérengető szub basszusokra volt képes, amit ritkán hallunk ebben a kategóriában. Ennél a számnál, az elektronikus hangszerek teljes mértékig feledtették velünk az akusztikusnál hallott hiányosságokat és különösen élvezetes produkciót hallhattunk. Nem is kellett több ennél, tovább haladtunk ezen a vonalon, és további elektronikus, majd rock zenékkel folytattuk a szertartásunkat. Itt már igazán elemében voltak az elegáns fekete hangdobozok. Annyira élveztük a Wilson erejét, hogy a reflexcső szivacsok maradtak az elmélet szintjén, mert szerencsére semmi szükségünk nem volt rájuk, sőt, kár lett volna lefojtani ezt a nyers erőt. Ez bizonyosan részint teszthelyiségünk akusztikájának volt köszönhető, ezért mindenképp hasznos kiegészítő lehet, ha egy kisebb szobába kerülnek az EL-8-ak. Alapvetően minden zenei stílussal jól megtalálta az egyensúlyt, de teszünk során sokkal inkább otthon érezte magát az energikus, dögös muzsikák világában, szemben a kifinomultabb akusztikus finomságokkal. Nagyon jól hajtható, nem esik szét a hangkép, nem válik bizonytalanná magasabb hangerőn sem, sztereó színpada kellően széles és mély, de kissé homályosan tagolt, az énekest hajlamos volt hátulra helyezni, de összességében tökéletesen hozta a kategóriában elvárható, illetve megszokott teljesítményt.

Összegzés

Immár negyedik Wilson tesztünk után kijelenthetjük, hogy a gyártó nagyon jó úton jár. Az Exclusive Line sorozat már valóban megállja a helyét a "nagyok" között, sőt van, amiben sikerül túlszárnyalnia az ismertebb cégektől származó kategóriatársait. Külsejével abszolút szobadísszé válik a konzervatívabb stílus kedvelői számára, energikus gazdag hangzása nem feltétlenül a lágyabb meleg szellős hangok szerelmeseinek rabolja majd el a szívét, de rengeteg boldog órát szerezhet a dögösebb hangzást kedvelő hifistáknak. 360 000 Ft-os vételárával nem mondhatnánk alkalmi vételnek, és bizony nagyon erős konkurenciával kell megbirkóznia ezen a szinten, de az a legszebb a középkategóriás hangsugárzókban, hogy egyik sem jobb vagy rosszabb, mint a másik, hanem pont annyiban különböznek, mint a célközönségük ízlése, ezért biztosra vehetjük, hogy hamarosan komoly rajongó tábort gyűjt majd a Wilson is ezen a zsúfolt piacon.

1 2

Következő oldal >