Hangfal teszt, hifi teszt, erősítő teszt, házimozi teszt, fejhallgató teszt | av-online.hu
Wharfedale Diamond 121 állványos hangfal teszt
Kicsi pénz, kicsi doboz, no de mekkora zene?
2013. április 18., csütörtök, 08:00
Wharfedale hangfal hifi audio Diamond 100 Diamond 121 állványos hangfal hifi hangfal Wharfedale hangfal Wharfedale Diamond Wharfedale Diamond 121 hangfal teszt
Tipikus kisdoboz. Sokaknak ez a méret a belépő a hifizés világába, sokaknak csak ekkora számára van helye és még sorolhatnánk, hogy miért is olyan fontos ez a kategória. No de ettől most inkább eltekintünk. Csapjunk a közepébe!
A Wharfedale Diamond 121 egy olcsó kétutas hangfal, pontosabban szólva hangdoboz, az olcsóbb erősítőkhöz. A leírásban 25-100 W közötti erősítőt ajánlanak hozzá, ami tökéletesen átlagosnak mondható. Kialakítása a legkisebb sztereó modellekre jellemző, vagyis egy 2,5 cm-es selyem dóm magassugárzó alatt egy 13 cm-es mélyközép dolgozik. Ez utóbbinak anyaga azonban nem a szokványos papír, hanem az egyre jobban terjedő kevlár szövet. Az anyag ami húsz éve még különlegesen drága volt, de még tíz éve is garantálta a magas árat. Az önmagában is könnyű és szilárd anyag extra merevítéséről és az állóhullámok megfékezéséről a felületen kialakított fél ellipszis minták gondoskodnak. Hasonlókat többnyire olcsóbb papír membránokon láthatunk, de nyilván a kevlár sem látja ennek kárát.
A selyem dóm is eltér egy picit a megszokottól. Ezt hullám irányító tölcsér öleli körül. Ha a védő rostélyt levesszük és úgy nézünk a magassugárzóra, akkor az nagyjából úgy néz ki mint egy jókora papírmembrános hangszóró. Pedig a papír membránnak tűnő műanyag, egyfajta tölcsérként funkcionál, a porsapkának tűnő rész pedig maga a dómsugárzó. A gumi felfüggesztés alakját utánzó gyűrű funkcióját képtelenek voltunk megfejteni. Az alighanem csak díszítés. Vagyis egy tipikus, a kornak megfelelő alkatrésszel van dolgunk, amit valamiért a gyártó egy jó három évtizeddel ezelőtti felépítésűnek álcázott. Szemből nézve a hangfal teljesen retros küllemű.
Az igazat megvallva, bármennyire is okos ez a design, küllemét tekintve nem tetszik, ezért inkább vissza is tettem a rostélyokat és így szemléltem tovább a hangfalakat. Ó, elnézést! Hangdobozokat!
A doboz szemből nagyon jól néz ki. Persze, hogy ez egyéni ízlés dolga, de a hangszórók körüli alumínium gyűrűk, a szögletes fekete dobozon különösen jól néznek ki. Az egész olyan mintha egyenesen egy DeLoreannal érkezett volna 1985-ből. Érdekessége, hogy reflexnyílása az aljára került, ami alatt még helyet kapott egy sík talprész is. Sajnos maga a cső nem valami különleges kivitel, a pereme sincs lekerekítve, szilárdsága pedig átlagos. Ha bárki, bármikor a doboz tuningolására adná a fejét, ezzel kezdje! A hátlapon szokatlan módon nem süllyesztett, hanem kiálló csatlakozókat találunk, méghozzá kettős kábelezésre is alkalmasakat. Ezt is a plusz pontok közé kell írjuk, ahogyan az árához mérten jól csillapított és vaskos megépítést is. Az a tény pedig, hogy a hátul kiálló csatlakozók miatt még kevésbé tudjuk a dobozt a falra tolni, kiegészítve az alul elhelyezett és 360°-ban "megszellőztetett" reflexnyílással, azt is sejteti, hogy a mélyek kevéssé fognak a fallal kellemetlen kölcsönhatásba lépni.
A küllemről még annyit érdemes tudni, hogy a doboz elvileg hét különböző fóliával rendelhető. Ez ebben az ársávban azt hiszem egyedülálló. Tehát a külcsín egyértelműen, példásan jó lett!
Hallgassuk!
A teszt remekül indult. A NAD C 316BEE a megszokott vagánysággal hajtotta a hangfalakat, ami könnyűzenével tetszetős. Igaz, a magashangok nem voltak igazán elemükben. Ám az első órákban hallottakkal nem törődtünk igazán, hiszen hátra volt még a bejáratás, hogy az igazi meghallgatás, a szokásos tesztfelvételek sora már egy hitelesebb képet fessen a dobozról.
Bő százórányi meghajtással később, a dobozokat ismét hallgatási pozícióba forgatva és az elektronikákat is előzetesen kicsit bemelegítve, jöhetett az igazi teszt. Mindjárt az elején Erykah Badu hangjával. Sajnos fénytelenül szólalt meg a művésznő. Igaz, a kiválasztott dal nehéz darab, a mélyek az indokoltnál nagyobb hangsúlyt kaptak, kicsit pufogva és erőlködve. Majd jött Grace Jones, akinek a dalai nagyon élvezetesen szóltak. Az összehasonlításra használt Pioneer A-70 és ELAC összeállítás ezeket a felvételeket túlanalizálta. Vagyis itt az olcsó nyert a drága ellenében. A következő lemez egy a Naim Sampler 2 volt, amiről Chris Anderson és Sabina Sciubba előadásában az Ain't Misbehavin' alatt a mélyek csak korlátozottan futottak le. Igaz, ezt a méret miatt nem róhatjuk fel hibaként. Ami mélyhang van, az viszont igyekszik előtérbe kerülni: kicsit keménykedve és puffogva.
Később a demó felvételként agyonkoptatott Spanish Harlem, Rebecca Pidgeon tolmácsolásában tovább erősítette az amúgy is egyre egyértelműbb képet a Wharfedale kis hangfaláról. Miközben korábban a PSB és az ELAC is képes volt ezzel a felvétellel selymesen megszólalni, a Diamond 121 kicsit nyersnek tűnt.
Szerencsére jött a Rózsaszín Párduc, a nagy visszatérés. Az összhatás ismét élvezetes, szórakoztató és szerethető. Bár eddig úgy tűnt, a finomkodás nem megy a kis Diamondnak, a kései Pink Floyd stúdiólemezek is remekül muzsikáltak. Az olyan régi felvételek, mint a Dark Side of the Moon, is egészen jól szóltak. A Breathe nagyon kellemes, egészen az énekhang érkezéséig. Ugyanakkor David Gilmour rettenet közvetettséggel jön át.
Később még Tori Amos és néhány szintipop felvétel is elmaradt az elvártaktól. Váltani kellett, mert nehéz volt elhinni, hogy a magashangok visszafogottsága ennyire útjában áll a hangfalnak.
A Pioneer XC-HM81 sietett a helyzet megmentésére.
Ismét jött sok jól ismert felvétel. Sabina Sciubba és Antonio Forcione - Could You Believe felvétele határozott előnyöket mutatott a korábbi összeállításhoz képest. A húrok pendülése jó, bár a magasak ezúttal is szerények maradtak. Továbbá a kis elektronikát is elég rendesen meg kell kergetni, hogy megszólaltassa a dobozt, bár ez más összeállításban is igaz volt a kis Pioneerra.
A legtöbb hangszer mélyhang tartománya nagyon jó, különösen a gitárok remekelnek.
A Naim Sampler 2-es albumról a Ted Sirota's Soul Rebels által előadott Geronimo's Free alatt kapunk mélyeket és egészen jó a sztereó kép is. Erykah Badu felvételei szinte pontosan úgy szólnak mint a NAD társaságában. Sabina Sciubba dalaiban a mélyek kicsit egyhangúak. Majd visszatér a Rózsaszín Párduc jellegzetes zenéje és ismét megmenti a helyzetet. Majdnem elhiszem neki, hogy van magasa. A máskor ragyogó Tori Amos felvételekben a minőség ragyogott, de a hang fénytelen maradt. Kemény mélyekkel és selymesen lágy középtartománnyal.
A tesztelés vége felé, csak a móka kedvéért, bekötöttük a Pioneer A-70-es erősítővel is, hátha az csodát tesz a magasakkal. Nem tett, viszont a dinamika tetszetős volt. Hiába, az erő igenis számít.
Összegzés
A Wharfedale Diamond 121 megpróbálja azt az utat járni, amit sok divatos kisdoboz előtte. Nem ad nagy hangsúlyt a magasaknak, hogy az apró doboz ne tűnhessen vékonykának. A mélyekre viszont apró ügyeskedéssel igyekszik felhívni a hangsúlyt. Persze ezen a téren a kis térfogata miatt nem is kelhet versenyre a nagyobb hangfalakkal. Így aztán az igazi erőssége a középtartomány, amit viszont sikerült igen jól összehozni. Ezt igazolja a teszt alatt lassan előbukkanó, kellemes sztereó hatás is.
Kis mérete és az ezzel járó kompromisszumok ellenére könnyen szerethető. Sok olyan dobozt hallottunk már, ami több magasat hozott, de nem volt képes rendet tartani a középtartományban, és sok jó hangfal lemond a mélyekről, miközben a közép- és magastartományt jól kezeli. Kompromisszum nélküli hangfal nem létezik, különösen nem ilyen áron. Ha valaki napjaink divatos zenéihez keres egy jó hangdobozt és nem finom akusztikus felvételeket hallgat, és valóban kisméretűt akar, akkor az bátran tehet egy próbát a Diamond 121 hangfalakkal. Ez a Wharfedale nem tökéletes, de nagyon megnyerő!
