SVS SB-3000 REvolution aktív mélyláda teszt

2026. június 18., csütörtök, 14:55

SVS audio házimozi hangfal mélyláda szubláda subwoofer aktív mélyláda házimozi mélyláda SVS mélyláda SVS subwoofer hangfal teszt mélyláda teszt aktív mélyláda teszt SVS mélyláda teszt

Az SVS lépést tart az evolúcióval, megjelentette az igen frappánsan (jelezve ezzel a fejlődést) elnevezett legújabb 3000 REvolution szériát, ahol - állításuk szerint - egy jobban kidolgozott, érettebb verziót kapunk az előd helyett. Messziről és közelről is nézve, minden további nélkül össze lehet keverni a két dobozt, a lényeg nem ott, hanem a belsejében érhető tetten. Az adatok mindenesetre bíztatók, 17 Hz-től induló frekvencia-átvitel, 1200 W és 4000 W (csúcs) teljesítményt és fejlett 56-bites DSP-t kínál, a megszokottan remek telefonos kezelő applikációval és frissítésként AutoEQ szobai bemérő rendszerrel.

Mint, ahogy azt már Darwin is megállapította, a fejlődés nem áll meg, új és új létformák jönnek létre folyamatosan, ezt hívják evolúciónak. Erre az SVS is rájött és azonmód létrehozott egy REvolution néven futó "háromezres" szériát, ami az előző (REvolution nélküli) sorozat finomítása, fejlesztése. Tesztlaborunkban az SB-3000 REvolution járt, ígéretes megoldásokkal, köztük egy automatikusan működő otthoni hangkiegyenlítő - AutoEQ bemérő rendszerrel - és specifikációkkal.

Kinézet, felépítés

Az SVS SB-3000 REvolution egy vadonatúj, nagy kitérésű, 33 cm-es alumínium hangszórót használ. Lapos, osztott tekercselésű lengőtekerccsel, ami nagy kitérésnél is maximalizálja a mágneses erőt. Az STA-1200D2 erősítő 1200 watt folyamatos és 4000 watt csúcsteljesítményt tud leadni, diszkrét MOSFET-eken keresztül, D-osztályú hatásfokkal. 295 MHz-es Analog Devices DSP - 56 bites! - lelke a beállításoknak, amikkel szabályozni tudjuk a beállításokat (frekvencia vágás, fázis, hangerő, stb). Csak úgy röptében ezek mellett, még figyeli és stabilizálja a tápegység AC feszültségellátását, több ponton mért hőmérsékletét, és áramát.

Formáját tekintve ragaszkodik a hagyományokhoz, azaz egy jókora lekerekített élű "kocka", elején egy még nagyobb hangszóróval. Nem ezzel fog formatervezési díjat nyerni (bár nekünk a letisztultága, és aránylag kompakt mérete kifejezetten tetszik), ellenben jól működik, még ha nehéz is felemelni, mert sehol nincs rajta fogás.

Hátul már érdekesebb a helyzet, ugyanis még szimmetrikus XLR bemenetet is kapott az RCA mellé. Sőt még egy apró OLED kijelzőt is találunk itt, ezen keresztül láthatjuk az éppen állított menüpontok értékeit, amiket apró nyomógombokkal tudunk szabályozni. USB-A portra tudjuk kötni az opcionálisan megvehető SVS SoundPath Wireless Audio Adapter vezetéknélküli jeltovábbítót, amit használva nem kell a kábelezéssel bajlódnunk az erősítőnk és a szubláda között. Van még egy Trigger és IR Control csatlakozó (a triggert nem teljesen értjük, mivel annak az a dolga, hogy amikor bekapcsoljuk az erősítőt, akkor a szubláda is bekapcsoljon, na de a menüben pont egy ilyen opció van, beállíthatjuk, hogy akkor kapcsoljon be, amikor jelet kap, külön trigger madzag nélkül…). IEC tápaljzatot és egy ki/be kapcsolót találunk még rajta.

Használat közben, SVS applikáció

Nem győzzük dicsérni a tökéleteshez közelítő kezelő programot, a minden igényt kielégítő beállítási lehetőségeivel, egyszerű kezelhetőségével, átláthatóságával. Minden fontos dolgot tudtunk rajta állítani, minden olyat, ami egy mélyládához kell. Frekvencia vágás, annak a meredeksége, hangerő, fázis 0-tól 180-ig folyamatosan, polaritás, parametrikus EQ 6-darab beállítási ponttal, szoba kompenzáció és különböző előre beállított presetek sokasága, de csinálhatunk mi is sajátot, ha egyik sem tetszik. Bluetoothon keresztül pillanatok alatt be tudtuk üzemelni, nem akadozott, nem fagyott le, nem kaptunk tőle gyomorfekélyt, tette a dolgát hiba nélkül. Kiváló példa, hogyan is kell egy ilyet elkészíteni, ha az szeretnénk, hogy a vevő elégedett legyen.

Tesztkörnyezet

Cambridge Audio 851A, Cayin MT45 MKIII sztereó erősítők, Marantz CINEMA 50 házimozi erősítő, Topping D70S, iFi ZEN One Signature DAC-ok, WiiM Ultra, FiiO S15 streamerek, Satori hangfalak, DALI RUBIKORE hangfalszett, SVS SB-3000 szubláda, AudioQuest Night Owl Carbon és FiiO FT7 fejhallgatók, Silent Angel N8 Pro switch, AudioQuest és Atlas kábelezés.

Hangminőség

Természetesen örömmel vetettük rá magunkat a legújabb lehetőségre - ami egy firmware frissítéssel lesz/lett elérhető - mégpedig az AutoEQ megoldásra, amivel teljesen automatikusan a szobánkhoz hangolva egyenlíti ki a frekvenciamenetet. Ami rengeteg gondot levesz a hátunkról, nem kell napokig pepecselni/méregetni (már, ha van hozzá bemérő mikrofonunk, mérést kezelő szoftverünk és nem árt, ha értünk is hozzá) hanem elég hozzá pár perc és készen is vagyunk. Lehet telefonnal és külön kapható SVS mikrofonnal is mérni, vélhetően a telefont használók lesznek többségben, persze itt figyelembe kell venni, hogy a telefon mikrofonja nem egy dedikált mérőmikofon. Könnyen lehet, hogy nem mér pontosan a szub tartományban, amivel meghamisítja a mérést és az arra adott választ. Valószínűleg a felső közép és felső kategóriás modelleknél ez nem túl nagy probléma, de az "olcsóbb" mobilokkal lehet fals a mérés. Mi egy Samsung S23 Ultrával használtuk és úgy tűnik, az jól működött a frekvenciasáv alsó részén is. Szépen korrigálta a jókora csúcsokat és beszakadásokat, teljesen elfogadható lett a végeredmény.

A változás mértéke a meghallgatás során is elég nagy volt követhetőbb, kiegyenlítettebb, testesebb hangot produkált így, mindenképpen érdemes használni. Sajnos csodát "ő" sem tud tenni, ha nagyon rossz helyre sikerül tenni (máshol nem fér el, útban van a hortenziának) akkor csak csökkenteni tudja a hibákat, de persze az is nagy szó.

Az első percekben világossá vált, hogy nem egy "szokványos" mélysugárzóval volt dolgunk. Az SVS SB-3000 REvolution nem egyszerűen jelen volt a rendszerben, hanem zenei alapként viselkedett, úgy építette fel a hangképet, mintha mindig is ott lett volna, minden megszólalásnál új dimenziót nyitott. A teszt során, egy hosszabb együttélés tapasztalatait összegezve egyértelművé vált, hogy a mélytartomány nem csak erő kérdése - hanem kontroll, textúra és időzítés finom egyensúlya.

A hangja elsőre gazdagnak és teltnek hatott, de ami igazán figyelemre méltó volt, az a precizitás. Nem mosott össze, nem duzzasztott feleslegesen, hanem rétegezett. A legmélyebb frekvenciákon is megőrizte a kontúrokat, ami azért ritka ebben a kategóriában. Nem a "mindent elöntő basszus" élményét nyújtotta, hanem azt az érzést, hogy minden hang a helyén van és pontosan ott, ahol lennie kell.

Zenei anyagokon kezdve a tesztelést, Mike Oldfield művei ideális terepet adtak a komplex struktúrák vizsgálatához. A Tubular Bells különböző szakaszai során a mélyek nem csupán alátámasztották a kompozíciót, hanem szerves részévé váltak annak. A dobok ütései feszesek voltak, a lecsengések természetesek. Nem volt érzete annak, hogy a rendszer "rásegít", inkább úgy tűnt, mintha a felvétel eddig rejtett rétegei tárultak volna fel előttünk.

Hans Zimmer zenéinél a dinamika került előtérbe. A Prágai koncert felvétele során a mélytartomány drámai súlyt adott az előadásnak. A nagyzenekari crescendók alatt a mélyhangok nem omlottak össze, hanem stabilan tartották az alapot. A dobok és elektronikus elemek együttes jelenléte sem okozott zavarodottságot, minden zenei futamként maradt értelmezhető.

A klasszikus repertoár, különösen Ludwig van Beethoven művei, más típusú kihívást jelentettek. Itt nem a mennyiség, hanem a természetesség volt a kulcs. A szimfóniák alsó tartományai - nagybőgők, csellók - finoman, határozottan jelentek meg. Nem volt túlsúlyos, nem tolta előre a mélyhangokat, hanem integrálta őket a térbe. A hangszerek testet kaptak, és ez jelentősen hozzájárult a realizmushoz.

Elektronikus zenénél, például Yello felvételeinél mutatkozott meg igazán a kontroll. A mély szintetizátorok és mesterséges basszusok esetében könnyű túlzásba esni, de itt minden feszes és pontos maradt. A ritmusok "ütöttek", de nem váltak túlsúlyossá, fárasztóvá hosszabb hallgatás során sem.

A rock műfajban, különösen AC/DC esetében a lendület volt a döntő. A dobok és basszusgitár együttese energikus, kontrollált maradt. Nem tolta el az egyensúlyt, hanem megtartotta a zenekar karakterét. A groove élőnek hatott, nem gépiesnek.

Paul Simon finomabb, akusztikusabb világában a mélytartomány visszafogottabb szerepet kapott, de mégis érezhetően jelen volt. A bőgő hangja például testesebb, valóságosabb lett, anélkül, hogy dominálta volna a mixet.

A hosszútávú hallgatási teszt során a Radio Paradise szolgált referenciaként. Itt vegyes műfajok, változó minőségű felvételek követték egymást, és ez jól modellezte a valós használatot. A rendszert kellemes volt hallgatni, a mélyhangok nem telítették túl a hangképet. Inkább egyfajta állandó stabilitást adtak, ami hosszú órákon át is komfortos maradt.

Filmes környezetben új arcát mutatta meg. Az Eredet során az eget-földet rengető hangok brutális erővel, kontrolláltan jelentek meg. Nem torzultak, nem váltak kaotikussá. A jelenetek feszültsége kézzelfoghatóvá vált, a mélyhangok szó szerint "megmozgatták" a teret.

A Sólyom végveszélyben esetében a realizmus dominált. A robbanások, helikopterek hangja nem csupán hangos volt, hanem térben is jól elhelyezkedő. A lökéshullámok külön érzékelhetőek voltak, ami nagyságrendileg hozzájárult a hihetőséghez. Nem egy "effekt-generátor" benyomását keltette, hanem egy akusztikai tér újrateremtését.

Játékok alatt vált igazán érdekessé a hangulatteremtő képessége. A Death Stranding atmoszférikus világa során a mélyhangok finoman, szinte észrevétlenül építették fel a feszültséget. A lépések, környezeti hangok, távoli morajlások mind hozzájárultak egy sűrű, mégis légies hangképhez.

Ezzel szemben a Cyberpunk 2077 dúsan vibráló, urbánus környezete dinamikusabb megszólalást igényelt. A robbanások, járművek, elektronikus zenei elemek mind erőteljesen jelentek meg, sosem estek szét. A mélyhangok itt is kontrolláltak maradtak, ami kulcsfontosságú volt a hosszabb játékmenet során.

A legfontosabb erénye talán az volt, hogy nem fárasztott. Nem próbált mindenáron lenyűgözni, hanem hagyta, hogy a tartalom érvényesüljön. Ez a fajta visszafogott magabiztosság ritka - és pontosan ez az, ami hosszú távon értéket teremtett.

Összevetés

Az összevetés során hamar kiderült, hogy nem két külön világ találkozott, hanem ugyanannak a koncepciónak két finoman hangolt iterációja. Az újabb kivitel nem radikális irányváltást képviselt az előd modellhez képest, inkább egyfajta precíziós finomhangolást. A korábbi, REvolution nélküli változat már eleve egy kiforrott konstrukció volt, így a különbségek inkább mikroszkopikus szinten jelentkeztek, mintsem karakterbéli ugrásként.

A mélytartomány kiterjesztése volt az egyik első olyan pont, ahol érzékelhető eltérés mutatkozott. A "ráncfelvarrott" szubláda minimálisan mélyebbre nyúlt, de ez nem úgy jelent meg, hogy "több" lett a basszus, hanem inkább úgy, hogy az alsó határfrekvencia környékén stabilabbnak, kevésbé "elfogyónak" érződött a jelenlét. A korábbi modell sem mutatott hiányérzetet ezen a téren, de közvetlen összehasonlításban az új változat egy árnyalatnyival magabiztosabban tartotta meg a legalsó tartományt.

A torzítás kérdése még érdekesebb volt, mert itt sem drámai különbségek jelentek meg. Magas hangerőn, komplexebb anyagokon - például nagyzenekari csúcspontoknál vagy filmek intenzív jeleneteinél - a továbbfejlesztett konstrukció valamivel tisztábbnak hatott. Nem arról volt szó, hogy a régi verzió "torzított", hanem inkább arról, hogy az új modell egy leheletnyivel jobban kontroll alatt tartotta a membránmozgást. Ez a különbség csak akkor vált észrevehetővé, ha kifejezetten erre figyeltünk, és egymás után hallgattuk a két eszközt.

A tranziens viselkedésben is hasonlóan finom eltérések mutatkoztak. A frissített változat egy árnyalatnyival gyorsabbnak, feszesebbnek érződött, különösen rövid, impulzív hangoknál - például pergődoboknál vagy elektronikus basszusütéseknél. A korábbi modell azonban már alapból is kiváló kontrollt mutatott, így itt sem beszélhetünk minőségi ugrásról, inkább csak egy enyhe finomodásról.

Zenei anyagokon ez úgy jelent meg, hogy például Yello felvételeinél kissé "feketébb háttérrel" dolgozott, azaz a csendek tisztábbnak, a megszólalások jobban elhatároltnak tűntek. Ugyanakkor a régebbi kiadás is teljes mértékben élvezetes és pontos maradt, nem érződött elavultnak vagy hiányosnak.

Hans Zimmer monumentális zenéinél a mélyhangok egy hajszálnyival jobban „összeálltak” nagy hangerőn, míg a korábbi verzió egy leheletnyivel lazább karaktert mutatott. Ez azonban inkább ízlés kérdésének is felfogható, mintsem egyértelmű előnynek.

Filmes használat során, például az Eredet esetében a különbségek még inkább elmosódtak. A mély effektek mindkét modellen elementáris erővel szólaltak meg. A REvolution-nál talán egy árnyalatnyival feszesebb volt a lecsengés, de ezt csak közvetlen A/B összehasonlításban lehetett tetten érni.

A Sólyom végveszélyben robbanásai és helikopterhangjai alatt valamivel kontrolláltabb mélyimpulzusokat produkált, míg a régi modell picit "légiesebben" engedte szét a hangot a térben. Ez nem jelentett minőségbeli hátrányt, inkább eltérő karakterárnyalatként volt értelmezhető.

A Cyberpunk 2077 során minimálisan pontosabb visszajelzést adott a gyors egymásutánban érkező mélyhangoknál, de a régi verzió is bőven a "magas élményfaktor" kategóriában maradt. A különbség itt is inkább technikai, mint érzelmi jellegű volt.

Egyszerre a két mélyláda

Mikor sorba kötöttük őket, hatalmasat javult a szobában az a tér, ahol a mélyhangok megszólaltak. Egy darabnál jelentős kompromisszumokat kell kötni az elhelyezéssel, nem mellesleg azzal az idővel is, amikor a helyét keressük a szobában. Sajnos nem elég hozzá pár óra, inkább napok, sőt hetek kérdése az, amikor végre azt mondhatjuk, na végre, valószínűleg megtaláltuk a végleges helyét. Több darabnál ez az időszak jelentősen lecsökkenhet, jóval kevesebb állóhullám jelentkezik és azok sem olyan nagy mértékben (beszakadás, kiemelés a frekvencia-átvitelben) mint szingli módban. A hangerőt sem kell annyira megemelni - mondjuk ez magától értetődő - bőven elég feleakkora teljesítmény, ami igen jó hatással van a torzításra. A hátránya ugyanakkor magától értetődő, mégpedig az ára… ennyiből ugyanis majdnem kijön egy SB17-Ultra REvolution, ami azért más világ. Viszont abból is jobb kettő, mint egy… szép ez a hobbi, ha éppen túl vastag a pénztárcánk és fogyókúrára szeretnénk fogni.

Konklúzió, ajánlás

Összességében az volt a benyomás, hogy az SVS SB-3000 REvolution valóban egy továbbcsiszolt változat, de nem váltja le, nem teszi "elavulttá" az elődjét. A fejlesztések inkább mérnöki precizitásban, finom kontrollban és minimális torzításcsökkenésben mutatkoztak meg. A tesztek végén az volt a benyomásunk, hogy ez a mélysugárzó nem egy "különálló komponens", hanem a rendszer integráns része lett. Nem akarta túlkiabálni a többi elemet, hanem együtt dolgozott velük. A gazdag, telt és pontos mélytartomány nem öncélú volt, hanem minden esetben a zene szolgálatában állt.

Ez az az eset, amikor elégedetten nyugtáztuk, hogy a gyártó nem csak nevét változtatta meg az új kiadásnak, hanem valóban értékelhető fejlesztéseket hozott létre - még, ha nem is nagyságrendnyi változtatásokat - ami feltétlen becsülendő a mai fogyasztói társadalomnak nevezett világban. Az ára még elfogadható, ha figyelembe vesszük az elmúlt évek inflációját - nyilván nem filléres dolog - és elnézve a többi gyártó kínálatát, bizton a kategóriája élmezőnyébe sorolhatja magát. Már inkább az SB17-Ultra Revolution kvalitásai felé hajlik a megszólalása, mint az kisebb modellek felé, itt már nem nagyon kell kompromisszumot kötni semmiféle műfajban.

Feltétlen meg kell még említenünk a telefonos kezelő applikációt, amivel tökéletesen testre szabhatjuk/beállíthatjuk a szubládát. Átláthatóan és percízen dolgozott, illetve dolgozik, öröm volt használni.

1 2

Következő oldal >