Hangfal teszt, hifi teszt, erősítő teszt, házimozi teszt, fejhallgató teszt | av-online.hu
Indiana Line Lira 2 állványos hangfal teszt
2026. szeptember 28., hétfő, 20:55
IndianaLine audio hifi hangfal Indiana Line hangfal teszt hifi hangfal hifi hangfal teszt Indiana Line hangfal Indiana Line hangfal teszt
Az év elején debütált az Indiana Line megújult Lira sorozata, ami akkor még csupán két tagot számlált. Ahogyan azt sejtettük, a hangfalcsalád gyarapodni fog, így akár már sztereó rendszer mellett házimozi szettet is összeállíthatunk a segítségükkel, hiszen centersugárzót is nyújtanak. A Lira 2 a legkisebb modell a kínálatban, és a többiekhez hasonlóan visszafogott, ugyanakkor egyéni külsejével, spéci technológiájával és audiofil jegyeket kínáló előadásával kívánja elvinni a minőségi zenehallgatást kisebb alapterületű szobába.
A legtöbb tudás a legkisebb méretben
Az Indiana Line Lira 2 esetében egyetlen negatívumként továbbra is csak azt tudjuk felróni, hogy társaihoz hasonlóan csupán két színben kapható, de a fehér vagy fekete változat továbbra is jól tud mutatni enteriőrtől függetlenül, ennek ellenére még mindig bizakodóak vagyunk abban, hogy más változatok is érkeznek idővel. A kompakt doboz MDF oldallapjait többrétegű lakkal vonták be, a 21 mm-es előlap enyhe döntést kapott, az oldallapok felfelé és hátra szűkülnek, belül pedig a megfelelő merevséghez bambuszt is használtak, továbbá csillapítóanyagot. Symbiotic Drive-nak nevezi az olasz cég az elvet, ami alapján a Lira 2 készült, tehát együtt tervezték a dobozt, a hangváltót és a hangszórókat is.
A mágnesesen rögzíthető védőszövet alatt találhatók az utóbbiak, amelyek közül az alsó egy 150 mm-es szövött polipropilén membrán, ami Curve fantázianévre hallgat, ezt öntött, alumínium kosárba helyezték, második generációs Dual-Wave felfüggesztést kapott, a rögzítő csavarokat pedig díszítűgyűrű takarja. Mögé ferrit mágnest és három rövidre záró gyűrűt illesztettek, amiből kettő alumínium, egy pedig réz.
A Lira 3 során már megismert 28 mm-es alumínium-magnézium dóm magassugárzó itt is egy 3D-Guide hullámvezetőbe került, EQ-Ring fáziskorrekciót és LC szűrőt tettek a keresztváltóba, hogy az átmenetet kiküszöböljék a két hangszóró között. Természetes, hogy újra bevetették a hibrid csillapítókamrát, az erős neodímium mágnest és a réz használatát, ami redukálja a túlmelegedést és csökkenti a torzítást.
A keresztváltóban légmagos induktorokat, nem induktív ellenállásokat és polipropilén kondenzátorokat, továbbá spéci LC-Trap korrekciós szűrőket alkalmaztak elsősorban a tiszta előadás érdekében, a kimenetek pedig itt is szimpla hajtást tesznek lehetővé aranyozott, és teflonbevonatú kivitelben.
Talán a legfeltűnőbb változás a Lira 3-hoz képest a méret mellett az, hogy a basszreflex nyílás ezúttal nem előre, hanem hátra került. Az Indiana Line eleve kisebb szobába szánja a dobozt, sőt még azt is preferálja, hogy ne féljünk használni a hátsó falak közelségét, hiszen annak a segítségével jelentősen meg tudjuk növelni a basszus hatékonyságát, ráadásul torzítás nélkül. Mindezt a mérete révén akár masszív íróasztalon is megtehetjük, de sztereó zenehallgatásnál mindenképpen jobban jöhet egy stabil állvány hozzá.
A kis hangdobozt az Aymara bemutatótermében hallgattuk meg a WIIM hálózati lejátszó és a Cambridge Audio EXA100 sztereó erősítőjével, a hozzá választott állvány masszív MDF-ből készült, míg a kábelek az AudioQuest-től érkeztek, és mi nem éltünk a lehetőséggel, pontosabban nem volt szükségünk a gyártó által felajánlott hátsó falak támaszára, mert azoktól bő egy méterre is igazán korrekt és dunsztos alsótartományt tartogatott a számunkra!
Monitor, ami dögös, pontos, és nem félős
Eric Clapton egyik új szerzeményével indítottunk, és az After Midnight meg is mutatta, hogy ezekben a tényleg kompakt dobozokban milyen nagy potencia is lakozik. Itt feltűnt egyből a gyártó szélessávú hangszóró iránti szeretete, mert nem hagyta el őt kihegyezett hang, a méretétől elvárható, sok esetbe boncolgató, túlzottan részletező előadás. Fogta szépen a teljes zenekart, egy csokorba állította őket, azon belül természetesen ízlésesen és mutatósan, de minden túltoltság nélkül. A magashangok finoman kiemelkedtek, a közép és mélytartomány pedig karöltve tolta nekünk a bluest modern felvételről ugyan, de hozva az őt illető régies hangulatot.
Az első percekben volt némi hiányérzetünk, de tényleg csak a meghallgatás legelején, mert már a második dalhoz érve, Gov't Mule hasonló stílusú, de más felfogású blues előadásánál minden még jobban kinyílt, vagy egyszerűen gyorsan hozzászokott a fülünk az Indiana Line egyéni megközelítéséhez. Az apró membránok nem voltak félősek, de nem is estek nekünk vehemensen, hogy a kegyeinkbe férkőzzenek, csupán stabilan zenéltek, megfelelő pontossággal, ritmikával, és bizony nagyon kellemes harmóniával. Azt újra elkönyvelhettük, hogy az Indiana Line bizony most is a klasszikus szélessávú megoldás irányából közelítette meg az előadást, ami nem egy rossz tulajdonság.
Az énekhang, ahogyan a felvételen is rögzítették, azért egy kicsit hangosabb volt, hogy a mondanivaló érthető legyen, és ugyanez tapasztalható volt Mark Knopfler felvételén, ahol a ritmusgitár is nagyobb figyelmet kapott, de továbbra is mellőzve a túlzásokat, a felesleges kiemelést. Sokaknak ez talán hiányozhat majd, ha minden előzetes információ nélkül áll hozzá a meghallgatáshoz, de elolvasva az olaszok ideológiáját, már egyből a helyére áll minden fejben. Mindezek mellé tegyük még azt, hogy a Lira 2, mint a hangfalak többsége igényli a bejáratást, a hallgatása előtt pedig némi bemelegítést a rendszer elemeit is érintve, mert egyértelműen tapasztalható volt, hogy nyílt ki a már említett csokor a szeánszunk során.
Sting - Shape of my Heart-jánál azért az eddigieknél több részlet tárult elénk, ami nagyban köszönhető volt a dal hangszerelésének is. Sting teljesen kinyúlt a hangfalakból, ahogyan a dobos kávára ütései is, és már megjelentek az apró szösszenetek is. Pontosítsunk, hiszen azok eddig is jelen voltak, de ezúttal karakteresebben, de a már eddig megismert sajátos jellegzetességei továbbra is megmaradtak. A Lira 2 nem akart ugyan nagyobbnak tűnni a méreténél, ez mégis sikerült neki, nem feltétlenül akart belelátni a zene velejébe, de ezt is sikerült összehoznia, azt pedig szintén érdemes megemlítenünk, hogy a fizikumát is lazán kinőtte.
A Take Five Kenichi Tsunoda Big Bandjével az eddigieknél még többet kaptunk, és ez pedig már korántsem tudható be egyedül annak, hogy hozzászoktunk a Lira 2 karakteréhez, vagy egyre jobban bemelegedtek az elektronikák. Talán bátor húzás volt ez a felvétel a részünkről, viszont a kis doboz itt tudta eddig a legjobban megmutatni a tudását. A ritmusszekció pontosan dolgozott együtt, a dobos nem kímélte a bőröket, és a díszítésekre is odafigyelt, a fúvósok pedig rezesek maradtak, hiszen azok voltak, de nem váltak harsánnyá, és az Indiana Line azok rétegeit is képes volt méltósággal, és izgalommal átitatni.
A Requiem című dalt választottuk a végére Joe Bonamassa és Jools Holland előadásában, ahol finomabb vizekre eveztünk. Itt is volt rengeteg hangszer, a virtuozitással is meg kellett bírkóznia a kis doboznak, továbbá a hangulatra is rátettünk egy lapáttal, az egész mégis nagyon feküdt a Lira 2-nek. Talán itt egy kicsit a megszokottnál és megszeretettnél kevésbé jelentet meg a szélessáv jellegzetessége, de ez inkább már az ízlés kérdése, és a felvétel jellegzetessége. A két szólóhangszert sikerült szépen definiálnia, csak a kíséret vált enyhén gombócossá, viszont a húzásuk megmaradt, és a lendület is folyamatos, magabiztosan impulzív volt.
Összegzés, végszó
Az Indiana Line Lira 2 esetében egy nagyon egyéni karakterű kompakt hangdobozt ismertünk meg, ami nem félt megmutatni magát, roppant egységes és homogén előadással várt minket, amiből a határozottság, és a fizikumát teljesen elfelejtő mélytartomány sem hiányzott. Szépen, fokozatosan nyílt ki nekünk, a szélessáv ihlette koncepció most is megmutatta a legszebb érveit, talán a nagyobb Lira 3-nál is jobban. Nem túltoltan látványos az előadása, nem boncolgat semmit, csak valóra váltja a mérnökök kiforrott elképzeléseit, ami a zene prezentációjának összképére fókuszált, a részletekre is odafigyelve. Mindez nagyon speciális és egyéni technológiák ötvözete, amit a doboz formájába is próbáltak átültetni, de a finom ívek a fekete vagy fehér, minden díszítőelem nélküli kivitelben továbbra sem igazán látványosak. Ezt továbbra is hiányoljuk, de talán a gyártó meghallja az óhajunkat, és idővel talán kívülről is alátámasztják majd a Lira 2 tudását, ami kategóriájában nagyon is stabil lett.
