Yamaha EPH-30 fülhallgató teszt
Egy bogyó, amitől jobb lesz a kedved
2012. június 20., szerda, 08:45
Yamaha audio hifi EPH-30 in ear fülhallgató Yamaha fülhallgató in ear fülhallgató fülhallgató teszt Yamaha fülhallgató teszt
Klasszikus hifi gyártó a Yamaha, kínálatában sok jó elektronikával, hangfalakkal és néhány fülhallgatóval. Ha a modellek számát nézem, akkor nem igazán tűnik úgy, hogy ebben a szegmensben a Yamaha rettenetesen igyekezne. Persze nem kell sok típus, a boldogsághoz egy is elég lehet.
A Yamaha fej- és fülhallgató kínálata négy típusból áll, amiből 3 fülbedugós (in-ear) kivitelű. Az EPH-30 a középső, avagy a második legkisebb.
Az EPH-30 csomagolása kicsit bolti, bliszteres és kicsit elegáns. A szép dobozon dekorációs céllal végigfutó ív egy zongorát idéz, a színek használata pedig egy csipetnyi eleganciát kölcsönöz a kis fülhallgatónak, már ebben az állapotban is.
Maga a füles egy egyszerű, gömb + hengerformát vett mintául, és azt csak visszafogott dizájnnal ruházták fel. A króm külső oldal, az apró Yamaha felirat és a fekete testen körbefutó króm gyűrű is jól néz ki. Ha egy picit jobban megnézzük, akkor a króm csík mellett egy alig észrevehető rést láthatunk. Illesztési hézagnak túl precíz, és kis alátámasztások is vannak itt, tehát nem hibával, hanem egy akusztikai célokat szolgáló nyílással van dolgunk.
A füles "nyele" és a kábel már teljesen átlagosak. A dizájnosabb alkatrészekért nagyobb modellt kell válasszunk.
Alig pár nap telt el a Skullcandy Ink'd 2 tesztelése óta, és a Yamahával máris egy teljesen más világba csöppentünk, ezért sűrűn előfordult az összehasonlítás, a hatalmas különbség felismerése.
Az első, ami azonnal feltűnik, az a külső zajok beszűrődése. A Yamaha a hallójáratba illeszkedő modellekhez képest sok hangot enged be. Míg a Skullcandy lényegében egy füldugót is képes lenne helyettesíteni, annyira zárt.
Hangot adva a kis Yamahának, azonnal letaglóz a különbség. Persze a klasszikus értékeket képviselő gyártótól mást várunk, mint a divatostól. A zene teli van lebilincselő részletekkel. Már amennyiben az eredeti hanganyag is olyan... Nem leszólásképp, de Skrillex itt aligha fogja jól érezni magát!
Tény, hogy a kis fülhallgatók nem igényelnek olyan hosszas bejáratást mint a nagy hangfalak, első nap élményeit inkább nem taglalnám tovább. Az első éjszaka egy visszafogott bejáratással telt, hogy reggel már teljes pompájában ragyoghasson a kis 30-as hangja.
A meghallgatásokat Creative és Samsung MP3 lejátszókon, valamint a Furutech ADL GT40-es USB DAC-jával követtük el.
Bár a DAC-kal teszteléstől sokat várunk, az első köröket mégis inkább a Creative kis lejátszójával kezdjük. A legtöbben úgyis valamiféle Crystal vagy Yamaha DAC-kal szerelt okostelefonnal fogják azt használni.
Alanis Morisette - Uninvited
Méltó módon szólal meg. A mélyeknek karaktere és jelenléte van, bár messze nem olyan erőteljes, mint a Skullcandy esetében. Szinte látni lehet a dobot ütő ujjakat. A Still című dalra lépve feltűnik, hogy a Yamaha halkan is szeret dolgozni, vagyis sok más modellel ellentétben, kis hangerőn is megőrzi kellemes hangzását, nem tompul el.
Clint Mansell - Fountain filmzenéje egy csepp tompaságot mutat. A fény hiányzik a 9. track repertoárjából. A lejátszókat cserélgetve, a Creative egyértelmű előnyt mutat.
M.I.A. - Bad Girls már feszült, és nagyon szépen lebegő mélyekkel köszöntött. Kár, hogy a dal folytatása menthetetlen.
A ma divatos torzítást már ornamentumként alkalmazó hangzás legfeljebb a 200 forintos vackoknak jó, a tisztességgel megtervezett audio eszközök és a hallgatók igazából mind megsínylik. No de ez már M.I.A. baja...
Skrillex - Bagarang
Na itt akad mély, kicsi erővel is megfejelve. A közép rendben van, a magas egy egészen cseppet sok. Ne feledjük, hogy ez a felvétel ilyen! Oh, és egyből elfeledhetjük azt a feltételezést, hogy Skrillex nem érzi jól magát ezen a fülesen.
Tori Amos - Sora Fairytale című dala hozza amit szokott. Ez mindig meggyőz. Jól tűri a komplexebbé válást, a közepektől csak kicsit tömődik el.
Erikah Badu - On n On már kicsit más. A feszültebb mélyek forszírozva nem szépek. Elérjük a kis Yamaha tudásának a határát, ám a lehetőségeinket átlépve, sokkal kevésbé omlik darabajaira a hang, mint arra számítanánk.
Kis Pink Floyd következik. A High Hopes és a Marooned a Creative tolmácsolásában csipetnyit fakó, az amúgy nagyszerű GT40-ről hallgatva pedig egy kicsivel hifisebb. Mintha a Yamaha szándékosan fogna vissza egy keveset a felső tartományból. Tom Petty sem szólt nagyon másképp.
Nagyot váltva jött a Nine Inch Nails egy klasszikusa, a Hurt. Mielőtt felmerülne a kérdés, hogy mitől is klasszikus egy NIN dal, gyorsan jegyezzük meg, hogy a legendás Johnny Cash utolsó videója a Hurt volt! A felvételt hallgatva érthetővé válik Cash miért választotta ezt a dalt. Hatalmas erő van benne, ezúttal nem dinamikus értelemben, hanem a nyers (post grunge korszak?) karaktere ellenére is tagadhatatlan kidolgozottsága miatt. Ezúttal a dal megnyílik, a dobok között máskor elsikkadó hangfoszlányok csúsznak keresztül.
A Chemical Brothers - Electrobank elsőre kakukktojásnak tűnik. Nagyon hiányzik a basszus és a dinamika. Ezt a füles megigazítása orvosolja. Nagyon érzékeny a kis Yamaha a korrekt fülbe-illesztésre.
A 80-as évek popzenéje kicsit túlcsillog, Belinda Carlisle zenei aláfestése ?felülfestéssé? nő. Elnyomja az énekest. Legalábbis a Samsung és a Creative esetében. Amint a GT40-esen a sor, az rendet tesz.
Régi zajos felvételekben tovább tobzódva ACDC - Thunderstruck következik. Itt aztán nagy a vigyor! Jó, hogy kicsit bedugul, de azért hasít. Jó zene + korrekt füles = vegytiszta élvezet. Ezt az egyenletet sem ma fedeztük fel.
Visszatérve a mai darabok közé, a Skullcandy Ink'd-jén zseniálisnak mutatkozó Daft Punk ? Derezzed kiábrándítóan szól. Miközben a Skull-t könnyű lenne azzal vádolni, hogy a mélyekért túl sok áldozatot hoz, a közép- és magastartományban egyaránt, addig az ezekkel sokkal barátságosabb Yamaha most szinte mindenben elmarad. A hiányzó sziporkázást Cee-Lo Green és Dangermouse Crazy című dala orvosolja. Itt már kezdenek helyükre kerülni a dolgok, de magasban továbbra is lenne helye fejlesztésnek.
Nemrég még a csapból is ez folyt: LMFAO - Party Rockin, a hatás garantált. Még úgy is, hogy a mélyek ismét kissé visszafogottak, legalábbis a műfajhoz. Nem kevés, csak éppen nem olyan koncertszerűen velőtrázó, mint lehetne. Cserébe viszont ismét hallani, hogy a mélyek karaktert is képesek közvetíteni és nem csak bután "dümmögnek".
Végezetül Tom Petty tanul repülni. A Learning to Fly picivel több fényt is elbírna, amúgy rendben van. A középtartomány alja talán hangsúlyosabb a kelleténél, a magasak pedig ismét visszafogottak.
Az általános szereplésről elmondhatjuk, hogy nem áll hegyekben a basszus. Nem kevés, nagyon korrekten adagolja a Yamaha a mélyeket. Ez az, amit sokan szeretni is fognak (például a tesztelő). Afféle hangulatos túladagolásra azonban ne számítsunk, mint amit a Skullcandy ad!
A magasak visszafogottsága azonban már egy kis hiányosságként is értelmezhető. Ugyanakkor ez egy hallójáratba illeszkedő modellnél akár tervezett is lehet! Ezek a fülhallgatók ugyanis olyan közvetlenül támadják a dobhártyát, hogy az nagyban növelheti a halláskárosodás veszélyét, ami elsőként éppen a magastartományban szokott jelentkezni. Vajon a tervezők a fiatal zenerajongókra gondoltak, amikor útját állták a túl hangos magasaknak?
A tesztek során az is kiderült, hogy a Yamaha nagyon is igényli a korrekt erősítőt. Így ezúttal a notebook alaplapi hangkártyáról való meghajtás nagyon elmaradt a Creative és a Samsung által nyújtottól. Persze besegített az ADL GT40 külső DAC is, ami teljesen más magasság. Az igazat megvallva, nem is igazán illik egy in-ear füleshez.
A Yamaha pontosan tudja, hogy mik azok az okostelefonos, tabletes, MP3 lejátszós jellegzetességek, amikhez igazodnia kell egy kis fülesnek. Így egy audiofil berendezésbe bedugva hiába várunk csodát, miközben egy jó telefonról hallgatva egykettőre megjön a jókedvünk. Az árat is figyelembe véve, a részletezőképesség korrekt, a mélyei szépek és mértéktartóak, a magasai pedig kissé soványak, miközben a középtartomány megtart egy kis távolságot. Ennyire sorolva a hibákat, az EPH-30 mégis szerethető, jó és csinos. Ezért az összegért ma ezt kapjuk. Ha több magasat vagy nyitottabb hangzást álmodunk magunknak, akkor rögvest álmodjunk legalább kétszer ekkora költőpénzt és minimum egy iPhone 4S-t vagy Samsung Galaxy S III-at (Wolfson DAC)!
A legvégső kérdés
A tesztelő is ember. Azt elismerni, hogy valami jó, illetve az mondani, hogy valami tetszik, két különböző dolog. A Skullcandy tesztjénél ez abban mutatkozott meg, hogy ajánlott vétel lett, hiszen a maga módján nagyon jó volt, de mint tesztelő, nem tudtam azt írni, hogy vágyom rá. A Yamahával más a helyzet. Annak ellenére, hogy nem tökéletes a hangzása, hajlamos kicsúszni az ember füléből, az EPH-30 kellene!